Ízeltlábúak.hu
Add a Startlaphoz
Vasárnap, 2017-08-20, 8:14 PM
Nyelv választás

Keresés

Honlap-menü

Rendek

Névjegy



Szerzői jogvédelem
Az oldal creative commons szerzőjogi védelem alá esik.
Az itt megjelenő tartalmak csak az oldal szerkesztői által engedélyezett kereteken belül másolhatók.
-->

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Naptár
«  Augusztus 2017  »
HKSzeCsPSzoV
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031

Google+

Webkatalogus
Webkatalógus

 Alrendek
  




ÖTÖDIK REND: Szitakötők (Odonata)

Meleg nyári napsütésben sokszor van alkalmunk a szitakötők életét megfigyelni. Patakok és folyók partján, ott ahol a mocsarakat nádasok szegélyezik, s a napsugártól csillogó víztükör fölött mindenütt megjelennek, szertelenül cikáznak a magasban, majd elsuhannak mellettünk, közvetlen közelségünkben oly hirtelenül, hogy emberi szem nem is tudja őket követni, hogy aztán ismét hatalmas íveket írjanak le a levegőben. Azután eltűnnek. Megpihennek valamely ingó nádszálon, amelyre könnyedén akasztják karcsú, azurkék vagy tengerzöld testüket, vagy pedig egy faágon csüngenek, de emberi szem elől nem elrejtve, állandóan ébren, hogy aztán kellő pillanatban ismét a magasba szökjenek és folytassák pajzán játékukat.

Aki sokáig szemléli őket, elgondolkodik azon, hogy honnan ez az erő, kitartás. Hiszen az állat hihetetlen nagy energiát végez. Az állatok repülési sebességének összehasonlításakor kiderült, hogy a szitakötők az első helyen állanak. Leeuwenhoek megfigyelt egy szitakötőt, amelyet egy óránál tovább kergetett egy fecske anélkül, hogy megfoghatta volna. Pedig a fecske a leggyorsabb repülők közé tartozik. Lendenfeld a szitakötők szárnyizomzatát tanulmányozta s kimutatta annak csodálatos fejlettségét. Összesen 32 szárnyizmot talált. Izomzatukat különben fejlett mellkasuk is elárulja, mely ezeknek befogadására alkalmas. De korántsem mindegyik faj dicsekedhetik el ezzel, a fajok egy része kevésbbé kitartó repülő, lassan, nyugodtan lebeg, nem emelkedik a magasba, nem cikázik oly villámgyorsan, mint a többi rokona. E tulajdonságok alapján, de más szervezeti vonásuknál fogva is a szitakötőknek több elkülönült csoportját különböztetjük meg s ezeknek jellemző vonásai a szemek nagyságában, de főleg a szárnyak alkatában jutnak kifejezésre. A kevésbbé jól repülőknek mindkét szárnypárja egyöntetű, honomon; nyugvóhelyzetben összecsukódnak, akárcsak a pihenő lepke szárnyai. A jól repülőknek szárnyai azonban nem kongruensek. A hátulsó szárnyaik szélesebbek az elülsőknél és azokat már csak azért sem hajthatják össze, mert széles toruk, mellkasuk ezt nem engedi. Sokáig ezen az alapon választották el a fajokat Egyenlő szárnyúakra (Zygoptera) és Egyenlőtlen szárnyúakra (Anisoptera), de ez a felosztás elégtelennek bizonyult, amióta sikerült kimutatni, hogy régente, a Liász-korban olyan fajok éltek, melyek a két csoport közé ékelődnek, mindkét csoport sajátságait egyesítik. Ezek nyilván még gyönge repülők voltak, s kevésbé tág mellkasuk is e mellett szól. Nagyobbára kihalt, de visszamaradt egy ősi alakjuk, az Epiophlebia, mely Japánban él, s amely nagyjában ezekre az ősökre emlékeztet. Azt tehát egy közbülső alrendbe, az Anisozygopterak közé kellene sorolni, de majdnem ugyanolyan joggal a miGomphusainkat is, mert ezek is a szitakötők legrégibb alakjai közé tartoznak, amelyek tulajdonképpen már a Jura-korszakban kezdenek kibontakozni.

A szitakötőket azonban még a Jura-korszaknál is messzebbi időkre lehet visszafelé követni. Már a Kőszénkorban jelennek meg a Protodonaták. Hatalmas felvirágzásnak indulnak és a Triasz-korban hanyatlanak csak le. Sok tekintetben ezek még a Palaeodictyopterákra emlékeztetnek, de mégis magasabbrendű rovarok. Szárnytöveik már egymáshoz közelednek, ami fejlettebb repülés mellett szól, de szárnyaik is tökéletesebbek, az erek tovább rendeződnek rajtuk, s megjelennek a beékelt erek is, viszont szárnyjegyük még nincsen. Szemeik már nagyok, de még nem érintkeznek egymással a fejtetőn.

A kőszénkori ősszitakötőkhöz tartoznak az eddig ismert legnagyobb termetű rovarok. A Meganeura Monyi Brongn. franciaországi felső kőszénkori rétegekből, Commentry-ból került elő. Szárnyhossza 31 cm. Az állat szárnytávolsága tehát legalább 65 cm lehetett. Rokonai sem sokkal kisebbek.

A szitakötők kizárólag ragadozó állatok. Azt a szerepet viszik a rovarok között, amelyet a sólyom a madarak világában. A levegőben szinte eszeveszetten száguldanak zsákmányuk után, amely kisebb-nagyobb rovarokból, legyekből, de lepkékből is áll, s még annyi fáradságot sem vesznek, hogy azt valami védett helyre félrevonulva elfogyasszák, hanem ott a helyszínen falják fel hihetetlen mohósággal úgy, hogy néha áldozataik maradványai hullanak le a magasból, mialatt ők maguk már ismét más, frissebb préda után látnak. S ez alól a kisebb fajok sem mennek kivételszámba.

A szitakötők szervezete teljesen ehhez az életmódhoz alkalmazkodott. Legelőször is feltűnő nagy, összetett szemeik biztosítják a felől, hogy zsákmányukat már jól messziről észrevegyék, s ezeknek munkáját még elő is segítik: a szabadon mozgatható fej, s az erős, fűrészes állkapcsok, végül a fejtetőn látható, háromszögalakban elhelyezett pontszemek, úgyhogy mindezeknek munkájához képest elenyészően kevés az apró, szinte elsatnyult csápok szerepe.

De mellkasuk és végtagjaik kialakulása is ezzel az életmóddal függ össze. Hatalmas mellkasuk rejtegeti a szárnyizmokat, melyeknek fejlettsége ezeket az állatokat kitartó repülésre képesíti. A vékony végtagok meglehetősen előre tolódtak, ami a tor oldalszelvényeinek rézsútos helyzetével függ össze; megnehezíti ugyan a járást, de megkönnyíti a zsákmány megragadását és fogvatartását. A megfogott rovart ugyanis ezeknek segítségével tartja szájához az állat.

A szárnyak elhelyezkedése teljesen megfelel az állat súlypontjának, mely tulajdonképpen kissé hátrafelé esik attól a vonaltól, mely a szárnyak tövét összeköti. A legkisebb változás is kibillentené az állatot, s ha pl. annak potroha megsérül, az állat képtelen minden repülésre. A repülés eltér a madarakétól. A szitakötők szárnyuk hegyével nem ellipszist írnak le, hanem fekvő 8-as alakot. Kitartó repülésük ismeretes. Hajók nyílt tengeren 600 angol mérföldnyire a parttól is találkoztak szitakötőkkel. Lehet, hogy a szél sodorta őket ilyen messzeségbe. Általában azonban felveszik a küzdelmet a levegő mozgásával. Ügyesen bukdácsolnak, s tengelyük körül is megfordulnak. A magasban a széllel dacolnak, vagy vitetik testüket, s ilyenkor szárnyukat alig használják. Máskor meg egy helyben lebegnek, vagy rendes szokásuk szerint valami kiálló tárgyra ülnek. Ha sétabotunkat kitartjuk, biztosra vehetjük, hogy valamelyikük ráül. A meleg egyáltalában nem zavarja repülésüket, sőt a zivatar közeledtét jelző tikkasztó hőség mintha fokozná féktelen csapongásukat.

A szitakötők szárnyai üvegszerűek, kemények, s azért is legyezőszerűen össze nem csukható, mozgatáskor szinte zörögnek. Szárnyerezetük rendkívül sűrű s 6 hosszanti ér körül csoportosul. Az erek eltérésében jutnak kifejezésre a megkülönböztető bélyegek, melyekkel azonban itt nem foglalkozhatunk. Csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a szárny közepén lévő kis háromszög és az élesen határolt szárnyjegy a magasabbrendű szitakötőkre jellemző. A főerek a szárny tövén igen megvastagodnak s ott az izmok tapadási felületével érintkezésbe lépnek. Ennek következtében bizonyos izmok csak bizonyos ereknek mozgatását szolgálják, s így a szárnyat a legkülönbözőbb helyzetbe hozzák. Vannak hajlító, visszahúzó, emelő, közelítő, távolító és feszítő izmaik.

Rendkívül érdekesek a potroh berendezései is, s ezek a párosodás sajátosságaival összefüggésben alakultak ki. Valamennyi fajé 10 szelvényből összetett, de alakra nézve változó, noha többnyire hengeres. A két nem potroha annyiban megegyezik egymással, hogy páros függelékeket visel (appendices anales), de az ivarszervek elhelyezésében érdekes különbségekkel találkozunk. A hímek második potrohszelvényének hasi oldalán viseli a párzó szerveket, melyek sokszor kívül látható ivarkampóvá alakulnak. A nőstény 9. potrohgyűrűjén van az ivarnyílás, melyet a 8. szelvénynek háromfelé nyúlt ivarbillentyűje (valvula vaginalis) takar. Ez a berendezés többnyire azoknak a fajoknak nőstényeire vonatkozik, melyek petéiket közvetlenül a vízbe rakják. Azonban igen sok szitakötő (Aeschna, Calopteryx, Agrion) petéit a növények szárára helyezi, ami bizonyos erőkifejtéssel jár. Erre való tojócsövük, amely a 9. szelvényen van elhelyezve. Ez tulajdonképpen két kardalakú, fűrészes nyúlványból áll, amellyel az állat a levelet felhasítja. Ezeknek a tövén van elhelyezve az ivarnyílás.

A párosodás meglehetősen bonyolult. Minthogy a hím párosodó szerve nem a potrohszelvény végén foglal helyet, ahol a 9. szelvényen a herék vannak elhelyezve, kénytelen a 2. potrohszelvényen lévő ondóhólyagot maga megtölteni. Ezt úgy éri el, ha előzőleg potroha végét bekunkorítja s potroha tövéhez odatartja. Ekkor már végbemehet a párosodás, melyet legelőször Reaumur figyelt meg. A hímek felkeresik a nőstényeket, ami igen gyakori látvány. Tópartokon, nagyobb nádasok fölött gyakran látni, amint két szitakötő egymással kergetőzik. Egy ideig tart ez, amikor aztán a hím fogójával, kettős függelékével nyakoncsípi a nőstényt, s nem ereszti el, a nőstény pedig ez alatt potroha végét a hím második szelvényének hasi oldalához tartja. Itt vannak az ivarkampók elhelyezve, amelyekkel a hím megfogja a nőstényt és megtermékenyíti. Ez a bonyolult folyamat, mely alkalmával a két állat szívalakúan ölelkezik össze, a repülés közben megy végbe, de sokszor megtörténik, hogy kifáradt állatok a földre rogynak, s ilyenkor azokat könnyűszerrel megfoghatjuk. A szitakötőknek ez a sajátságos helyzete sokáig gondolkodóba ejtette a búvárokat, akik nem tudták megérteni, hogy az állatok miért nem potrohuk végével kapaszkodnak össze. S ezért is az egész folyamatot puszta játéknak és enyelgésnek minősítették, míg aztán végre sikerült azt helyesen megmagyarázni.

A párosodás után nemsokára megtörténik a peték lerakása. A legrégibb szitakötők, minden valószínűség szerint, egyszerűen a vízbe hullatták petéiket, ahogy azt a fajok egy részénél ma is látjuk. Erre szép például szolgál az Epitheca bimaculata, melynek kocsonyás peterakásai néha 30 cm-es tömegekben úszkálnak a víz tükrén. Ilyen körülmények között, ha megtörtént a párosodás, a hím rendesen elereszti nőstényét, azonban Siebold megfigyelései a mellett szólnak, hogy ez alól kivételek is vannak. Ő a Lestes sponsat figyelte meg, melynek nősténye a párosodás után is együtt repül hímjével, kinyujtott testtel. Rászálltak a kákára, s a nőstény ívalakúra kunkorította a potrohát, megszúrta a káka levelét, rátojva petéjét. Ezen a helyen fehér folt maradt vissza. Azután pár lépést hátrált, magával húzta a hímet s megismételte előbbi munkáját. Ez egy darabig tartott, mire felrepültek, s más levélre szálltak. Siebold azonban megfigyelte, hogy egyes fajok peterakáskor rövid időre a víz alá is buknak.

A petékből kikelő lárvák a kifejlődött állattól merőben eltérnek. Szárnyaik nincsenek, de ehelyett sajátságos lárvaszerveket fejlesztettek, amelyeket egyes fajokon béllégcsövek helyettesítenek. Az ilyen lárvákon, melyek többnyire tüskéket viselnek, könnyű megfigyelni, amint időnként a felvett vizet kifecskendezik, s ezáltal testüket előrevetik. De úgyszólván mindegyik lárvának van álarca. Ez nem egyéb, mint az alsó ajak, mely azonban a ragadozó életmódnak megfelelően átalakult. A lárva rendkívül ügyességgel kapja el a vízben úszkáló kisebb rovarokat ezzel a szerszámmal. Ezt rendesen feje alá rejti, de alkalmas időben hirtelen előreveti és annak végén levő sarlós fogójával áldozatát megragadja. Érdekes, hogy a lárvák e veszedelmes fegyverükkel helyenként rendkívül kártékonnyá váltak, s komoly károkat jelentettek a halgazdaságra is. Valamikor régen hazánknak valamelyik halastavába 50.000 halzsengét helyeztek el tavasszal, s a következő ősszel csak 54 maradt belőlük, a többit az elszaporodó szitakötőálcák pusztították el.

A lárvák többszöri vedlés után lassan megnövesztik szárnyukat, s nymphává alakulnak. Ez elhagyja a vizet, felkapaszkodik valami nádszálra, s itt várja megváltását, azt, hogy bőre teljesen megszáradjon. Ez alatt szárnyai már teljesen készek, csak össze vannak még zsugorodva. Bőre most hátán végigreped, s az állat készen kiugorhat bőréből. Eleinte még bágyadt, de szárnyai kisímulnak, megkeményednek, teste kiszíneződik. Az állat immár felemelkedhet a levegőbe. Így játszódik le a szitakötő fejlődése, melyet hemimetabol átalakulásnak nevezünk.

A szitakötőket minálunk már Grossinger is ismerte s azokat csúszó őrzőknek nevezi, ezt az elnevezést azonban később vízi pillére változtatta. Földi JánosAcsa néven emlegeti őket. Erdélyi nevük: Kígyópásztor, Kígyóőrző, Ördöglova stb., álcáikat Vizibornyúnak nevezik. Tompa Mihály a fátolyka nevet alkalmazta reájuk talán kevéssé szerencsésen.

A szitakötők az egész földkerekségen nem kevesebb mint 2500 fajjal vannak elterjedve, s ezek közül Európában 120, hazánkban pedig kb. 60 faj él. Elterjedési körük északra messzire átnyúlik Szibiriába, s magassági elterjedési határuk hazánkban eléri a 2200 métert. A hazánkban élő alpesi fajok közül ebben a magasságban találták meg a Somatochlora arcticat a Chirpa-havason.

Kohaut Rezső nagy gonddal írta meg a hazai fajok monografiáját.

              

Forrás Brehm Az állatok világa*
*A taxonómia ebben az írásban (korából kifolyólag)  elavult. A mai rendszertani besorolásokat megtaláljátok az oldal TAXONÓMIA részében.
Copyright MyCorp © 2017
Ingyenes webtárhely uCoz