Ízeltlábúak.hu - Pókok (Araneae)

Ízeltlábúak.hu
Add a Startlaphoz
Szombat, 2016-12-10, 11:13 PM
Nyelv választás

Keresés

Honlap-menü

Rendek

Névjegy



Szerzői jogvédelem
Az oldal creative commons szerzőjogi védelem alá esik.
Az itt megjelenő tartalmak csak az oldal szerkesztői által engedélyezett kereteken belül másolhatók.
-->

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Naptár
«  December 2016  »
HKSzeCsPSzoV
   1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031

Google+

Webkatalogus
Webkatalógus

 Alrendek
                







Forrás Brehm Az állatok világa                     ÖTÖDIK REND: Tulajdonképeni pókok (Araneida)

A Pók-félék ősi törzsén a tulajdonképpeni pókok rendje a leghaladottabb csoportként mutatkozik; fejlettségét igazolja nemeiknek és fajaiknak száma is; mintha az ő népes rokonságuk mostanában volna teljes kibontakozásában. Úgyszólván az egész földkerekségen terjedtek el az idesorolható fajok; a magas hegységek hóhatáráig hatolnak fel és Grönlandban még a 82. szélességi fok alatt is találhatunk két faj pókot. A magyar országi pókok elterjedéséről szólva Herman Ottó mondja: „A levegőben való vándorlásaikon a pókok a tornyok csúcsaiba akadoznak fel s bár ideiglenesen, de ott is tanyáznak. A magyar Tátra csúcsain néhány faj, rendesen tartózkodva, szaporít, éppen úgy, mint Selmecbányán a Glanzenberg altárna aknájában, ahol körülbelül 280 méter mélységben még mindig akad egy faj (Liniphia Thorelli H. O.). Az aggteleki barlang új ágából, mintegy kétezerötszáz méternyire a nap világától – Horváth Géza megfigyelése szerint – még él egy pókfaj (Liniphia Rosenaueri L. K.); a zuhatagok vízsugára mögött (Meta fusca De Geer), a robogó vasúti kocsikon egyaránt akadunk pókokra, melyek ott rendesen tartózkodnak; a fűben, bokrokon, fákon, a sásban, nádban, mégpedig az aljtól a csúcsig mindenütt pók jelentkezik; lakásainkban, gazdasági épületeinkben, a padlástól a pincéig, mindenütt póktanyákat találunk; falak, fák repedéseiben, kövek között és kövek alatt, a földben, a folyók görgetegein, a vízmellékeken, álló vizek szélén és tükrén és végre a víz színe alatt is pókokra bukkanunk.” – „Ha látkörünket tágítjuk, úgy fogjuk találni, hogy ameddig az északi sark felé még növényélet s vele kapcsolatosan még rovar is észlelhető: a pók is ott van– A Montblanc örök haván szép nyári napokon pókok futkosnak; a gleccsereken mindenütt jelentkeznek. A forró égöv alatt pedig a legcsodásabb pókalakok roppant bőségben vannak.” Mondhatjuk, hogy a tulajdonképpeni pókok a rovaroktól eltekintve a legelterjedtebb és leggyakoribb szárazföldi állatok közé tartoznak.

A rovaroktól eltérően azonban a pókok általában nem számíthatnak az emberek szíves érdeklődésére; sőt ellenkezőleg, majdnem mindenütt megvetendő, utálatos, csúnya teremtéseknek tartják őket. Pedig vannak érdemes tulajdonságaik is; aki velük tüzetesebben foglalkozik, sok érdekes megfigyelést jegyezhet fel róluk, különösen életmódjuk tanulmányozása révén. Itt láthatunk apró ugró pókokat, amint barangolás közben, macskamódra óvatosan és csillogó szemekkel megközelítik a falon ülő legyet, vagy amint biztos szökéssel más zsákmányra vetik magukat, hogy ezt hatalmukba ejtsék; amott megcsodálhatjuk a hálós-pók művészien szőtt, napfényben fehérlő, szép hálóját; más fajok pedig az anya szeretetteljes gondoskodásának legszebb példáit mutatják be nekünk, amidőn ivadékuk biztosításában fáradoznak.

A pók testi kialakulásának célszerűsége szintén megérdemli különös figyelmünket. A teste törzsén a két főrészt mindig határozottan meg lehet különböztetni, mert a potroh annyira elkülönül a fejtortól, hogy csak vékony nyelecskén függ vele össze s ezért külön is mozgatható. Csak kivételképpen szelvényezett egyes fajok potroha; az embrionális fejlődés során rendszerint eltűnnek a potrohszelvények teljesen; nyomtalanul összenőnek egymással e metamerák, úgyhogy az egész potroh osztatlan, egységes testrésznek látszik, mely azonban nyelecskéjén könnyen forgatható. A pók testének ez a berendezkedése és kéttagúsága kétségtelenül előnyösen érvényesül a hálókötés gyakorlásában.

A fejtoron eredő végtagok közül az első pár, a rágócsápok, vagy chelicerák, kétízesek; a nagyobb tőízen csuklóival ízesül a sarlóalakú második íz, mely mint a tollkés pengéje behajlítható és mert hegyes karomhoz is hasonlít, a „karomíz” nevet nyerte el a magyar irodalomban; én azonban inkább „sarlóíz”-nek fogom nevezni, mert „karomíz” mást jelent. A tulajdonképpeni pókoknak ez a kis sarlója befelé hajlik, a madárpókoké pedig lefelé csapódik be, ha a pók csípésre használja ezt. Éles fegyverek ezek a sarlóízek vagy „csípőkarmok”, ahogyan Herman Ottó nevezte el e részeket, mert mindegyiknek a hegyén méregmirigy nyílik s ennek a gyorsan ölő váladéka beleömlik a sebbe, melyet a pók prédáján ejt. Valamennyi pók mérges; azonban csak a legnagyobbaknak van annyi erejük, hogy az embert érzékenyen megcsíphessék; kivételképpen egyes fajok, például a Latrodectes-nembe tartozók, veszedelmessé is válhatnak.

A második végtagpár a járólábakhoz hasonló, bár rövidebb és gyöngébb, mint ezek. Tapogatónak mondhatjuk ezt, melynek tőíze (áll, állkapocs, maxilla) rágólemezként szolgál táplálkozás közben. A következő négy pár járólábnak tekintendő, bár e végtagok a pókfajok életmódjának megfelelően sokféleképpen alakulnak ki. Majd rövidek, majd hosszabbak; általában finomszerkezetű karmokat viselnek a végükön, mivelhogy a szövés-fonás mesterségében, meg különösen a kötéltáncos módjára egy szálon való kapaszkodás közben szüksége van ilyen apró szerszámokra az ügyeskedő póknak. Dahl megfigyelte a szálon lógó keresztespókot és azt írja róla, hogy ha egyes fonalán hirtelenül leejti magát és ezután a szálon lógva abban megkapaszkodni akar, úgy használatba veszi mind a nyolc lábavégén lévő kettős fésűs főkarmait. E piciny fésűk fogai közé szorul ugyanis a fonál s a pók nem csúszik tovább. A nagyobbfajta keresztespókok karmainak használatát könnyen észlelhetjük. Ha gyorsan ereszkedik alá a pók fonószemölcseiből kihúzódó fonalán, akkor a lábait kinyujtva nem fogja ezt a szálat; de ha nem akar tovább sülyedni, akkor egyik vagy mindkét hátulsó lábával, mégpedig ennek fésűs főkarmával megfogja a kötelet és így megakasztja lefelé haladását. Föntemlített szerző szerint a különböző hálók és szövedékek előállításában közreműködnek a sámjakarmok is, melyek kisebbek bár, de kampósabbak, mint az előbbiek. Ezenfölül mellékkarmok, sőt különbözően hajlított, ágas, vagy fogacsolt serteszőrök is találhatók a hálószövő pókok lábavégein; ezek azonban, éppen úgy, mint az előbb leírt karmok, többféleképpen kialakulhatnak, vagy hiányozhatnak is.

Herman Ottó a pókoknak eme sajátságosan kifejlődött karmait ugyancsak a hálószövők finom szerszámainak tekinti. Ő a főkarmokat bordáskarmoknak nevezi; szerinte a sámjakarom vezeti a fonószemölcsből kiömlő szálakat, a bordáskarmok fésűi pedig összeverik és csomózzák ezeket a hálókereszteződés pontjain; a mellékkarmok és fogasserték végül a nemezszerű szövetek és peteburkoló gubók előállításánál szerepelnek.

Én többízben észleltem a keresztespókokat ilyen működésükben és mondhatom, hogy a mi tudósunknak van igaza: nem a fésűs karmokkal kapaszkodik a szálon leereszkedő pók a fonalába, hanem a kampósan hajlított sámjakarommmal fogja és szorítja ezt. Csekély nagyítású olvasóüveget használtam megfigyeléseimhez, mert szabadszemmel a karmokat csak alig látjuk.

A pókok lábavégének ez a takácsmesterségnek szolgáló kialakulása – ugyancsak Herman Ottó megállapítása – a szerint változik, hogy milyen hálókat, vagy másféle szöveteket készítenek az illető pókok. A jeles hálókötők fésűs karmai a legfejlettebbek; a nemezszövők pedig, bizonyára szövéseik sűrítésére, inkább sokféleképpen fogacsolt mellékkarmokkal rendelkeznek. A háló nélkül barangoló fajok ellenben elvesztik eme finom szerszámaikat és inkább tapadó szőröket viselnek lábvégeiken, hogy a faleveleken, vagy más hasonlóan síma felületeken szaladgálhassanak.

A többnyire ízelt és apró fonószemölcsök közvetlenül az alfelnyílás előtt, a potroh végén, a hasi oldalon foglalnak helyet. Ezek átalakult és eltörpült potrohvégtagoknak tekintendők, amit – jó negyven évvel ezelőtt – legelőször én mutattam ki anatómiai és fejlődéstani vizsgálataim alapján. Újabb szerzők szerint – tőlem eltérően – e fonószemölcsök a pók embrionális életében a potroha legelején mutatkoznak két pár végtagdudor alakjában s e dudorok a fejlődés folyamán lassanként hátratolódva, végleges helyüket csak későbben érik el. Ezzel a sajátságos és valószínűtlennek látszó elváltozással azonban ellenkezik az a tény, hogy a legtöbb póknak nem kettő, hanem három pár fonószemölcse van; sőt, a hátsóindiai Liphistius-fajok, melyeknek potroha egyébként kifejlődött állapotában is megtartja szelvényezettségét, négy pár fonószemölccsel rendelkeznek. Ezek közül az első pár a hasoldal közepén ül.

A potroh belsejében fekvő, többnyire bonyolultan és terjedelmesen kifejlődött fonómirigyek váladéka a fonószemölcsök felületén igen nagy számban lévő apró csövecskéken, a csévéken át ömlik ki. Herman Ottó leírása szerint: „A fonók külszerkezetének legfőbb részét a csévék képezik, melyek az elmetszett fonóknál az utolsó íz véglapján, a csévéslapon (colatorium), a csúcsos fonóknál legtöbbször valamennyi íz, vagy az utolsó íz egész hosszában alul sorakoznak. A közönséges keresztespóknál, melynek fonói elmetszett végűek, a három fonópár lapjain mintegy ezer cséve foglal helyet. Az alsó, nagyobbik páron egyenként mintegy 120 rövidebb sorakozik, a belső széleken egy-egy nagyobb cséve látható. A valamivel kisebb, gyengébb felső fonópár lapjain egyenként körülbelül 200–200 cséve létezik, amazoknál hosszabb és karcsúbb; e fonópár belső szélein 3–3 nagyobb cséve is észlelhető. A közbelső apró fonópáron egyenként 150–150 cséve helyezkedik el. A csévék sűrűn, körben sorakoznak.


Közönséges keresztespók nősténye. Potroha oldalt megnyitva. ch = csáprágók; p = tapogató; 1-4 = a fejtor négy járólábpárja; g = idegdúctömeg a fejtorban; l = tüdőzacskó (megnyitva); sp = fonómirigyek; ov = petefészek; w = fonószemölcsök.


„A csévés lapok külön-külön minden képzelhető irányban igen könnyen mozgathatók, úgy, mint ezt a fonalat célirányos alkalmazása megköveteli. A fonók szétterpeszthetők, összetehetők, távcsőmódra kihúzhatók s bevonhatók, sőt egy sorba állíthatók. Az alsó és felső pár rendesen több-, a középső egyízű.

„A fonalak anyaga, a csévék nyilásain kitódulva, a fonók megfelelő mozgatása segítségével vagy egy fonallá egyesíttetik, vagy szalagszerűen rendeztetik, néha nyalábbá, vagy pamaccsá alakíttatik s az eljárás azonos azzal, amelyet a fonó emberi kéz a lenre, kenderre stb. alkalmaz. A pók fonói ugyanabban a viszonyban állnak a háttestben rejlő s a fonóanyagot tartalmazó, tömlőszerű mirigyekhez, amilyenben áll a fonó ember keze a guzsalyhoz; a különbség az, hogy a póknál a fonóanyag a fonatot alakító szervből tódul ki, míg az emberi ujj a fonóanyagot húzza.”

A fonaleresztés közben minden csövecske egy-egy fölötte finom szálat bocsát ki magából s ennek nyúlós, sűrűn húzódó anyaga gyorsan megmerevül a levegőn. Mindegyik csévének a szála vastagságában alig múlja fölül a milliméter egy ezredrészét; de százával egybesodorva, mégis kötéllé erősödnek, melyen az aránylag nehéztestű pók lóghat, vagy amelyet hálójának megszerkesztésében felhasználhat.

Egyes pókfajoknak van ezenfölül még fonalszűrőjük (cribellum) is, mégpedig egy csupasz, széles dudor alakjában, melyen sok-sok finom cséve ül. Ez a páratlan fonószerv közvetlenül a fonószemölcsök előtt fekszik; én már régen kimutattam róla, hogy ez egy embrionális potrohvégtagpárnak az összenövéséből és átalakulásából keletkezett. Csekély dudor alakjában, funkció nélkül, mint elenyésző csökevény talán valamennyi pókfajon felismerhető még. Amely fajok azonban rendesen használják a fonalszűrőt, többnyire kócos fonalak és molyhos szövetek előállítására, azoknak az utolsó lábpárján, és pedig ennek végízein nyüstjük (calamistrum) is van. Ez a szövőszerszámuk egy vagy két sorba állított merev szőrökből alakul és szabadszemmel kis kefének, vagy sűrű szőrsövénynek látszik.

Bizonyára elfogadhatjuk azt a nézetet, hogy az araneák fonó-szövő mestersége döntő fontosságra emelkedett életükben, minthogy megélhetésüket sokféleképpen megkönnyíti, sőt új lehetőségeket teremtett haladó kialakulásukban. Ez az ő sajátos foglalkozásuk kialakulások során bizonyára tökéletesedett is. Kezdetben a pókszálak talán csak a peték beburkolására szolgáltak; majd a vackok és a földbe vájt búvóhelyek kibélelésére használtattak és csak legvégül térhettek a külön e célra tovább tökéletesedő szervekkel és finom szerszámokkal rendelkező kis állatok arra, hogy művészien szerkesztett fogóhálókat feszítsenek ki az e célra jól megválasztott helyeken. Még más módon is értékesítik egyesek ezt a tehetségüket; szálakat bocsátanak fonószemölcseikből, lehetőleg bőven és lazán hurkolva, meg olyformán, hogy a szél könnyen belekaphasson és mint az eleresztett vitorlát vihesse. E szabadon lebegő, szélben szálló fonalakon, a mezőn-erdőn fehérlő ökörnyálon, maguk a kicsiny pókok utaznak és különösen ősszel, „vénasszonyok nyarán”, helyről-helyre vándorolva, nagy távolságokon szóródnak el. Természetesen csak apró fajok és többnyire csak fiatal pókok használhatják a helyváltoztatásnak ezt a módját.

A pókok idegrendszerének központi részei összetömörülnek a fejtorban; a dúcpárok egy tömeggé összenőnek egymással s ennek elülső részén át a bárzsing halad. Minden irányban számos ideg indul e tetemes idegdúcpártömegből.

A szemek száma rendesen nyolc. Mint apró pontok egyenként ülnek ezek a fajokat és csoportokat jellemző elrendezésben a fejtor hátpajzsa elején. Az élénkmozgású ugró pókoknak két nagyobb középszeme előre irányul; a laposhátú keszegjárók szemei oldalra is tekintenek, hogy az állat a nélkül, hogy megfordulna, a széles oldalmezőket is figyelhesse; a szűknyílású csövekben lakó fajok szemei többnyire szűken összetömörülve egy csoportban ülnek elül a hátpajzs búbján; a terjedelmes fogóhálókon élők szemeinek elrendezése pedig olyan, hogy két széthúzott sorban a homlok szélességét foglalják el. Néhány fajnak nagyobb pontszemeiben tapetumnak nevezett, szivárványszíneket játszó, sötétben is fénylő rétegzés mutatkozik, amilyent némely éjjeli pillangó szemeiben is találunk. Hogy a pókok elég jól látnak, azt különösen az ugró-pókokkal végzett kísérletekből és idevágó megfigyelésekből tudjuk; 10 cm-nyi távolságban még biztosan megkülönböztetik az apróbb fajok is az előttük levő prédájukat.

A tapintás érzékének szolgálnak apró szőrök a lábvégeken. A mindig leselkedő hálós-pókok megérzik azonnal a hálónak gyönge megrezdülését, amit a megfogódzott rovar vergődése okoz. Az úgynevezett hallószőrök, melyek kerekded gödrökben idegvégződéseken ülnek, többnyire feltűnően hosszúak s ezért könnyen felismerhetők; már említettük, hogy ezek nemcsak hangok, hanem talán inkább más rezgések felfogására valók; a fajokat jellemző módon vannak, különösen a lábak egyes ízein elhelyezve, amiért a szisztematikusok a fajok meghatározásában pontosan szemügyre veszik elrendezésüket és számukat.

A tapogatók tőízei rágólemezek gyanánt szélesbültek; közöttük fekszik a szájnyílás, melyből befelé indul a rövid bárzsing; ez a fejtorban kibővül elég terjedelmes szívógyomorrá; ehhez csatlakozik a középbél számos vakbelével. A szívógyomornak külön izomzata van s így könnyen szívja fel a táplálékul szolgáló nedveket, majd tovább is hajtja ezeket a vakbelekbe, melyek ilyenkor tömötten megtelnek. A pók ilyen módon egyszerre igen sok táplálékot vehet föl és viszont igen sokáig koplalhat is ezután, a nélkül, hogy ez ártalmára volna. Egyébként a pókok nem érik be azzal, hogy a zsákmányul ejtett rovar, vagy más állatka vérét kiszívják; a szájukból kiömlő nyál felpuhítja és oldja az izmokat, sőt a tömöttebb szöveteket is, úgy, hogy a pók a végén csak a prédája kinyomkodott és kiszívott, üres bőrét hagyja hátra, ennek tartalmát pedig felszűrcsölte.

A felvett táplálék megemésztése folytatólagosan a középbélben megy végbe; ennek a potrohba eső végén számos mirigyes vakbele van. E mirigyes tömlők összefonódva és egy tömegbe tömörülve, májnak neveztetnek. A többnyire sárgásbarna, vagy sötétszínű „máj” tölti be a pókok belsejének nagy részét. A bélcső végső szakaszába nyílnak az elválasztást végző Malpighi-féle tömlők; egy vagy két pár fekszik rendesen a hólyagszerűen kibővült végbél mentén.

A hátedény, vagy szív, a potroh hátában szinte közvetlenül a bőr alatt nyúlik el hosszant. Előre, a fejtorba küld egy bő ütőeret, melynek „aorta” a neve; hátra szintén egy elég terjedelmes főeret és oldalra néhány pár arteriát bocsát ki magából. A visszatérő, részben kevert, részben a leveles tracheák között oxidált vért tágítható és zárható oldalnyílásokon át fogadja magába az izmos szív, hogy ezt azután újból kihajthassa a szervek közé.

A lélekzést végzi egy, vagy két pár leveles trachea. Mindegyik levelescsomó hártyával bélelt üregben fekszik s ezt nevezték a régiek tüdőnek, vagy tüdőzacskónak. Az elnevezést megtartották az araneológusok a mai napig s e légzőszervek, illetőleg a potroh hasi oldalán kívülről látható légzőrések száma szerint négytüdős Tetrapneumones, vagy kéttüdős Dipneumones alrendbe osztják az összes tulajdonképpeni pókokat.

Az első csoportba tartoznak az egyébként is elkülönülő nagytestű madárpókok, meg néhányféle más földbeszövő; a második csoportba pedig az összes többi pókfaj. Megjegyzendő, hogy az utóbbiaknak csöves tracheáik is vannak; mégpedig vagy a második tüdőpár helyén, tehát a potroh elején, miként ez a Dysdera Walck. és Segestria Walck. nemek fajainál találjuk; vagy, mint általában a népes pókseregek soraiban, a potroh végén, a fonószemölcsök előtt nyílnak ezek kis légzőrésekkel. A vízben élő Argyroneta Walck. eme légzőrése a hasoldal közepén fekszik; a Caponia-nembe tartozók pedig csak csöves tracheákkal lélekzenek, amennyiben az első tüdőpárjuk eredetibb leveles szerkezetéből szintén átalakult már kisebb-nagyobb mértéken csöves tracheapárokká.

Az ivarszervek mindkét nemben a hasoldal elején, középen fekvő, páratlan harántrésben nyílnak. A hímek általában kisebbek és gyöngébbek, mint a nőstények; sőt, némely forróégövi fajok, például a Nephila-félék hímjei valóságos törpék a párjaikhoz képest.

A hímek némelyikének feltűnően nagy csáprágóik vannak; mások sajátságos nyujtványokat viselnek fejrészükön, vagy szembeszökő színekben díszesek. Valamennyit az jellemzi, hogy tapogatójuk utolsó ízei mint párzási szervek használtatnak s ezért átalakultak; végükön megvastagodott hólyagot viselnek, melyben egy-egy kis ondótartó fekszik; ehhez többnyire kis kampók, vagy más chitines részek csatlakoznak.

Ha a hím meg akarja tölteni ezt a különösnek mondható párzási szervét, akkor néhány fonalból húzott hálócskát feszít ki magának, erre ondóját önti s ezután mindkét tapogatójának végízeire óvatosan felszedi a csepp folyadékot. Csak ha ezzel elkészült, merészkedik a már előzőleg kiszemelt párjához, hogy tapogatójának végével érintse és megtermékenyítse ezt. Különösen ügyel arra, hogy a párzás befejezése után azonnal elmenekülhessen; mert különben a nőstény megragadja és megeszi! Nemcsak egyszer figyelték meg, hogy a kelletlen időben érkező hím az ügyetlenül megközelített nősténynek áldozatul esett. Azonban általában mégis mondhatjuk, az ilyen természetellenesnek látszó jelenetek ritkán következnek be s a párocskák találkozása ártatlanul folyik le. A fentemlített törpe hímek pedig rendesen ott tartózkodnak a nősténypókok hálóin, baj nem éri őket; mintha a sokkal termetesebb nőstény figyelembe se venné őket, oly jelentéktelenek.

Már a karbonkorszak idején éltek pókok a Földön; ezek valószínűleg – miként a mostaniaknak egy része – barangoló életmódot folytatva szabadon vadásztak rovarokra. Valóban ismerünk e régi geológiai korból származó lenyomatokat oly nagy számban, hogy ezek tanulmányozása alapján az akkori fajoknak a mostan élőkkel való rokonságát és hasonlatosságát megállapíthatjuk. Azonban jellemzi mindezeket a régieket szervezetüknek eredetibb berendezkedése, ami külsőleg abban nyilvánul, hogy potrohuk még nem osztatlan testrész, hanem szelvényezett; szelvényei még nem forrtak egymással össze; belső szervezetük is bizonyára ennyivel ósdibb és egyszerűbb volt. Sőt egyes kövült példányokon állítólag még meg lehet ismerni a potroh végtagszerű függelékeit, ahogyan ezt a mostani fajokon csak embrionális állapotukban észlelhetjük. Gazdag tárháza az ősi pókfauna maradványainak a borostyánkő, amelyből annyi fajt ismerünk, hogy beosztásukat 70 nemre kellett kiterjeszteni. Ezek között olyanok vannak, melyeket közvetlenül a mai fajok közé helyezhetnők különböző rendszertani csoportokba; de a mostan élőktől lényegesebben eltérő alakok is léteztek e kihaltak között, amilyen például a hosszú rágócsápokkal rendelkező harmadkori őspók (Archaea Koch) volt.

A mai pókokat számos családban osztjuk el; közülök itt csak a legfontosabbakat sorolhatjuk fel. Ha a látszólag ősibb formában megállapodott indiaiLiphistidae-családtól eltekintünk – ennek csak egy nembe tartozó néhány faja valamennyi mostanság élő tulajdonképpeni póktól abban tér el, hogy kifejlődött állapotában is a potroh szelvényezettségét engedi felismerni és a fonószemölcsöket a hasoldal közepe táján viseli – úgy a többi idefoglalandó csoportokat mindkét alrend keretében helyezhetjük el: A legnevezetesebb idetartozó fajok madárpókok (Avicularidae) néven ismeretesek


*A taxonómia ebben az írásban (korából kifolyólag)  elavult. A mai rendszertani besorolásokat megtaláljátok az oldal TAXONÓMIA részében.
Copyright MyCorp © 2016
Ingyenes webtárhely uCoz