Ízeltlábúak.hu
Add a Startlaphoz
Kedd, 2017-04-25, 7:38 AM
Nyelv választás

Keresés

Honlap-menü

Rendek

Névjegy



Szerzői jogvédelem
Az oldal creative commons szerzőjogi védelem alá esik.
Az itt megjelenő tartalmak csak az oldal szerkesztői által engedélyezett kereteken belül másolhatók.
-->

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Naptár
«  Április 2017  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

Google+

Webkatalogus
Webkatalógus

 Alrendek
                





Forrás Brehm Az állatok világa*                 NYOLCADIK REND: Ájtatos manók (Mantodea)

Az ide tartozó rovarok meglehetősen nagytermetű sáskák, amelyek a többiektől eltérően a földtekének inkább déli felét és a mérsékelt égövet választották lakhelyül. Karcsú testük nem hord erőteljes khitinvázat, s különösen potrohuk puha. A majdnem mindig megnyúlt előtoruk – ez igen gyakran lényegesen kiszélesedik – bizarr külsőt kölcsönöz az állatnak. Minthogy a teljesen szabadon álló fej összetett szemeket és a mellett 3 pontszemet is hord és rendkívül mozgathatóan egyesül az előtorral, az ájtatos manók fejüket könnyen forgatják minden irányban, s a nélkül, hogy helyükről elmozdulnának, mindent észrevesznek, ami körülöttük végbemegy. Ez a sajátságuk sajátságos testtartásukkal és alakjukkal alattomos külsőt kölcsönöz e rovaroknak, a milyet más rokonaiknál hiába keresünk.

Az állat nyakát rendszerint előre tartja, bizonyos mértékig felemeli, s szárnyait olykép csukja össze, hogy az egyik felső szárny valamennyit takarja. Egyes fajaik, mint a rendkívül megnyúlt testű délafrikai Pyrgomantis singularis Gerst. igen rövid szárnycsökevényeket hord és egyáltalában nem tud repülni. De a többi ájtatos manó is meglehetős rossz repülő, ha némelyiküknek hátulsó szárnyai még úgy is kiszélesedtek, s azokat csak ritkán használja. Karcsú hátulsó lábaik a kúszás alkalmával és akkor, amikor a bozótok között botorkálnak, nagy segítségükre vannak, és sokszor ugrásra is szolgálnak, amint ezt Morin is megfigyelte és képen megörökítette. Ez a Hymenopus coronatust ábrázolja, amint lárvája ugrásra készül, hogy egy magasabb ágat elérjen.

Legérdekesebb sajátságuk az ájtatos manóknak azonban a rablásra, a zsákmány megragadására egészen sajátságosan átalakult elülső végtagokban rejlik. Ezeket az állat többnyire felemelve, támadásra készen tartja. Valóságos imádkozó helyzetet vesz fel, pedig a következő pillanatban ezeket hirtelenül kinyitja, s velük megragadja az arra közeledő rovart s lábának belső fogaival azt fogva tartja. Az ájtatos manó és imádkozó sáska neve tehát, amelyet több nép nyelve megőrzött, teljesen ellenkezik ez állat életmódjával és jámbor természetével.

Az ájtatos manókat már a régiek is ismerték. A Mantis szó jóst jelent, s Theokritos „mantis ha kalamaia”-ja is erre vonatkozik, ami tulajdonképpen a nádszálakban ülő jóst, látnokot jelent. Az állathoz tényleg sok babona fűződött; Aristarchos Akrisnak nevezi, s azt mondja róla, hogy veszedelmet hoz a többi állatra, ha rátekint. Moufet is már foglalkozik a Mantisokkal, s kutatja elnevezésüket, amit azok korai megjelenésével, de főleg sajátságos mozdulataival hoz összefüggésbe. Ezt a mozdulatát csakugyan minden nép észrevehette, s innen magyarázható, hogy a táltos, ájtatos manó, imádkozó sáska elnevezés mindenütt elterjedt. Földi János ezt írja róla: „többnyire csak 4 hátulsó lábain jár, fejét, mellét és első lábait feltartja, hogy szúnyogokat és más bogarakat kapdosson. Ha a törökök Afrikában látják, azt tartják róla, hogy kezeivel Mekka felé mutat.”

Az imádkozó sáska (Mantis religiosa L.)

Imádkozó sáska (

Imádkozó sáska (Mantis religiosa L.).

az ájtatos manóknak abba a csoportjába tartozik, amelynek tagjai torukon hosszanti lécet viselnek. Mindkét nem szárnyas. A 6–7 cm hosszú nőstény zömökebb, nagyobb; potroha felduzzad a benne rejlő petéktől; a hím mindig karcsú, 4–5 cm hosszú. Testszíne változó. Vannak szürkésbarna és élénk zöldszínű példányok. De ezeknek színe egyáltalában nem függ a környezet színétől. Cesnola mindazonáltal azon a nézeten van, hogy az ájtatos manók öntudatosan keresik a nekik megfelelő környezetet. Egy alkalommal zöldszínű sáskákat barna és zöld növényekre helyezett, s néhány nap mulva tapasztalta, hogy a zöldszínűek eltűntek a barna növényekről, a barnák ellenben nem, amiből arra következett, hogy az előbbiek a madaraknak estek áldozatul. A kísérlet helyességében nem kételkedünk, azonban tény, hogy az imádkozó sáskák kezdetben mindig barnák, s csak a fejlődés folyamán változtatják meg színüket. Az színeződés okait nem ismerjük, de bizonyos, hogy az nem függ össze az éghajlat változataival, még kevésbbé a környezettel.

Az európai imádkozó sáska a Földközi-tenger mellékén mindenütt elterjedt, s északra felvonul Lengyelországba is, itt azonban már szórványosan fordul elő. Németország nyugati felében is több helyen megtalálták. Amerikába az imádkozó sáskát valószínűleg növényekkel hurcolták be.

Állatunk ügyesen mászkál faágakon, leveleken, s percekig ül mozdulatlanul s kifelé tartott végtagjaival várja, hogy a feléje közeledő zsákmányra lecsapjon. Ha valami légy vagy bogár közeledik feléje, vagy eloson mellette, rögtön követi, s alattomosan támad rájuk, akárcsak valami ragadozó emlős állat. Ilyenkor végtagját görcsösen összeszorítja s a tüskék fogva tartják áldozatát. A menekülés már alig lehetséges és ha mégis megtörténne, akkor az állat másik rablóvégtagját is segítségül veszi. Utána a zsákmányát felfalja, csápjait pedig a lakmározás után el kezdi tisztogatni.

Az imádkozó sáska azonban saját faját is megtámadja, sőt, mi több, az erőteljes nőstény, a „gyengéd nem” a nála sokkal tehetetlenebb hímet is megöli és felfalja. Ha ujjunkat hozzá közelítjük, akkor hirtelen támadó állásba helyezkedik: elülső lábait felemelve szétterpeszti azokat, szárnyait kinyitja, hátulsó lábaira emelkedik, potrohát felkunkorítja és közben sziszegő hangokat hallat, s ezt úgy éri el, hogy potrohából kipréseli a levegőt.

Burmeister meséli, hogy ájtatos manónknak egy délamerikai rokona kisebb madarakat is megtámad. Tomala szerint egy 8 cm hosszú gyíkot is evett.

Párosodása ősszel megy végbe, előbb erre nem is kerülhet a sor, hiszen ezek az állatok csak elég későn, a nyár derekán, július végefelé jelennek meg. Mindennapi dolog, hogy a szerelmi egyesülés után a nőstény felfalja hímjét, s Przibram meséli, hogy a fogságban tartott Sphodromantis guttata Thunb. hímjét csak úgy tudta megmenteni, ha a nőstény fogóvégtagjait összekötötte.

A párosodás után megkezdődik a peték lerakása. Ezeket sajátságos mirigyváladékkal vonják be, a petecsomónak lemezes szerkezete van. A lemezek legyezőszerűen rendeződnek és mindegyikében 30–40 pete foglal helyet. A peték azonban nem kelnek ki mindjárt, csak jövő év tavaszán bújnak elő az apró lárvák, s ezek 5–8 vedlésen esnek keresztül. A trópusi fajoknál ezek a petecsomók a száraz periódus elmultával fejlődnek ki. A fiatal lárvák kezdetben apró levéltetvekkel táplálkoznak, s csak később támadják meg a nagyobb rovarokat is.

Az imádkozó sáska Afrikában és Ázsiában is elterjedt. Kínában harci játékokat rendeznek velük. Két harcias nőstényt összeengednek, s ezek egymást rövidesen szétmarcangolják. Dél-Amerikában az ájtatos manó egy rokonát játékszer gyanánt használják. A hottentották egyes fajaikat tiszteletben tartják.

Mi európaiak egészen más oldaláról világítottuk meg az ájtatos manót, s ez mindenesetre mélyebb és igazabb bepillantást nyujtott ennek az állatnak életébe.

A leveleslábú ájtatos manó (Hymenopus coronatus Ol.) a leggyönyörűbb fajok egyike. Alapszíne sárgásfehér, végtagjai több helyen levélszerűen szélesednek ki. Fején sajátságos ágas-bogas képződmény díszlik, amelyet leghelyesebben koronával lehetne összehasonlítani. Három kidudorodás van rajta, s ezek között a két szélsőt majdnem eltakarják az összetett szemek, amelyek ezekre rátolódtak.

Hazája Jáva, ahol virágokon él. Lárvái 30–40 cm ugrásokkal szöknek. Színük fehér vagy vörös. Virágokon élnek, de ezekhez színükkel nem alkalmazkodnak.

A Gongilus (Gongylus gongylodes L.) Ceylonban él; ennek lábai is lemezesen szélesedtek ki, de ez az állat még bizarrabb külsőt nyer azáltal, hogy vékony nyaka rendkívül megnyúlt. Hossza eléri a 7–8 cm-t.

Az argentinai Coptopteryx-fajok, úgylátszik, különösen falánkak. A C. argentinaról meséli Burmeister, e faj leírója: „Buenos-Airesben Hudson egyszer este 8 és 9 óra között a Serpophaga subcristata nevű madár jajgatására lett figyelmes. Odasietett és nagy csodálkozására látta, hogy a madár, mintha az ághoz kötötték volna, összevissza csapkod a szárnyával. Létrát hozott s azon felmászva látta, hogy egy manó szorítja magához a vergődő madarat. Fejbőre le volt kopasztva és koponyáját is már kikezdte a rabló.

A pávafoltos imádkozó sáska (Pseudocreobotra Wahlbergi St.) hazája Kelet-Afrika, ahol ez az állat szintén a virágokat keresi fel. Gyönyörű olajzöld elülső szárnyát piros és egyéb színű pávafoltok díszítik.

Az ördögsáska (Idolum diabolicum Sauss.). Kittenberger Kálmán második afrikai útja alkalmával ismerkedett meg ezekkel a csodálatos állatokkal, melyeknek két fejlett példányát küldte el a magyar Nemzeti Múzeumnak. Az állatok életmódjából kiderült, hogy virágok, lombos növények között élnek, s itt zöld színükkel és sajátságosan kiszélesedett lemezes végtagjaikkal szinte észrevétlenül eltűnnek környezetükben. A többi fajokhoz hasonlóan rablóvégtagjaik vannak s ezekkel fogdossák össze a közelükbe kerülő lepkéket, darazsakat, méheket. Felül ezek is zöldek, azonban alul rózsaszínűek és fehérek. Hátulsó lábuk térdizülete szintén lemezesen van kiszélesedve. Fedőszárnyuk rózsaszínű foltot visel.

Hazája: Kelet-Afrika. A magyar Nemzeti Múzeum példányai Mtoja-Kifaru-ból valók.

Oran környékén, Saida sziklás erdőségeiben él a virágokat utánzó Empusa egena Charp. Ezt Vosseler figyelte meg. Szintén abba a családba tartozik, melybe az ördögsáska, s a Földközi-tenger mellékén is előfordul s felvonul Dalmáciáig.

A Mantidáknak igen primitív csoportját alkotják az ázsiai Choeradodinae-alcsalád tagjai, amelyek sokban még a csótányokra emlékeztetnek s csuklyásan fejük fölé boruló, gallérosan kiszélesedő előtoruk miatt jogosan galléros manóknak nevezhetjük azokat.

Az előtornak galléros kiszélesedésével a Deroplatys-fajoknál is találkozunk, ezek azonban más tekintetben igen magasan differenciálódtak; szárnyaik rendkívül tarkák. Legcsodálatosabb alakjuk a borneói Deroplatys sarawaca Westw.

Igen primitív szárnyú Mantida a Stenophylla cornigera Westw., mely potroha végén két szarvacskát visel.

Az ájtatos manóknál a konvergencia jelenségével is találkozunk, ugyanis vannak közöttük olyanok, melyek alakjukkal más rovarok termetét őrizték meg. AzEremiaphila turcica Westw. szitakötőlárvára emlékeztet, a Mantoidea luteola Westw. apró Perlákra, a Pyrgomantis singularis Westw. pedig megnyúlt testével botsáskát utánoz.

Az imádkozó sáskák kutatása terén Westwood, Brunner, újabban Werner bécsi professzor szereztek érdemeket.


*A taxonómia ebben az írásban (korából kifolyólag)  elavult. A mai rendszertani besorolásokat megtaláljátok az oldal TAXONÓMIA részében.


Copyright MyCorp © 2017
Ingyenes webtárhely uCoz