ÍZELTLÁBUAK (Arthropoda)

Az ízeltlábúak csoportja igen régi. Eredetüket messze, a sziluri idők ködös távolába követhetjük, tehát a föld korszakainak egyik legrégibbjébe, amelyből az életet ismerjük. Gyűrűsférgek vagy ezekhez hasonló állatok lehettek a törzsalakjaik, az ízeltlábúak azonban messze túlemelkedtek a gyűrűsférgek fokán és már sokkal tökéletesebb szervezetre tettek szert.

Bőrük külső vázzá fejlődött, amely a test egész felületét befedi és majdnem mindig gazdagon tagolt, amennyiben számos rovátkaszerű bevágás gyűrűkre osztja, amelyek egymással szemben mozgathatók. Ez az ízeltség már Aristotelesnek feltűnt, úgyhogy mindazokat az állatokat, amelyeknek ilyen alkotásuk volt,Entomanak nevezte. Entomon, görög szó, annyit jelent, mint bevágott, rovátkolt. [Megfelel a magyar „rovar” szónak.]

Ebből képezték a rovartan, entomológia nevét is.

Az ízeltlábúak még egy másik bélyeg által is különböznek a gyűrűsférgektől, t. i. azáltal, hogy oldalaikon ízelt függelékek, végtagok vannak. Eredetileg minden testszelvényen egy pár végtag van, úgyhogy a végtagpárok száma tulajdonképpen a testszelvényeknek felel meg, ami azonban egyáltalában nem mindig szükségszerű, mert nem ritkán különböző végtagok csökevényesek vagy hiányzanak.

A végtagpárok az ízeltlábúak mozgási szervei, a lábak, amelyek eredeti alakjukban bizonyára kétágúak voltak és egy külső és egy belső ágban végződtek, miközben kezdetben valószínűleg csak a talajon való mászkálásra szolgálhattak. Elcsodálkozunk azonban azon, hogy a természet mi mindent hozott létre ezekből a végtagokból. Egyszer a lábakból nagy fogók lettek, mint a skorpiónál, amely hatalmas ollójával a zsákmányát ragadja meg, vagy pedig, mint a rovaroknál és a százlábúaknál, a legelső végtagpárból csáp keletkezett, amelynek feladata a szaglás és a tapintás. A hátulsó lábak az úszó bogaraknál evezésre, a bolhánál ugrásra szolgálnak, más esetekben pedig kúszásra, hangadásra vagy másféle feladatok végzésére használhatók. A legfontosabb azonban az, hogy minden ízeltlábún a szájnál lévő végtagok rágásra vagy harapásra valók, vagy pedig másféleképpen kell gondoskodniok a táplálék felvételéről, amely célra mint állkapcsok vagy szájszervek egészen különleges módon átalakultak. Ez semmiféle gyűrűsféregnél nincs meg.

A külső váz, amelyhez a testet és függelékeit mozgató sok harántcsíkolt izom tapad, chitinből áll. A chitin nitrogéntartalmú, többé-kevésbbé merev és szilárd anyag, amely különböző vegyi hatásoknak is meglehetősen ellentáll és ezért az állatnak egyidejűleg védőburokul is szolgálhat. Egyes helyeken a chitin betüremlik a testbe és így belső vázat is képezhet. A chitin kutikuláris képződmény és az alatta fekvő sejtes bőrréteg, a hypodermis választja el. Időről-időre vedlésre kerül a dolog: a merev, rideg chitinréteg a test elülső végén, közönségesen a középvonalban felpattan és a tátongó hasadékból az állat elődolgozza magát. Az állat testét új, természetesen már előzőleg képezett, de egyelőre még egészen lágy és engedékeny chitinbőr fedi, míg a régi bőrt leveti. Az ilyen vedlések periodikusak, némelykor még kifejlett állatnál is, rendesen azonban, mint pl. a legtöbb rovarnál, csak fiatalkorban, amíg a test növekedik. A fiatal állatoknak bizonyos időközökben le kell vetniök a régi, nem engedékeny chitinbőrt, amely mint zsineg fűzi körül a testet és nem engedi többé kiterjedni, hogy a puha, duzzadó test megnagyobbodhassék. Igy az ízeltlábúaknál a vedléssel a testnek külsőleg is észrevehető növekedése szokott együttjárni. Ez tehát ezeknél az állatoknál nem fokozatosan történik, hanem rendesen csak időnként abban a rövid időközben, amíg az új, a régi bőr levedlésekor napfényre kerülő chitinbőr még puha és engedékeny.

A gyakran szőrökkel, pikkelyekkel vagy tüskékkel fedett chitinréteg nagyon különböző vastagságú lehet, némelykor csak vékony, finom hártya, másrészt pedig valóságos páncéllá is lehet, mint pl. a délafrikai sivatagokban honos, a Brachycerus Oliv. nembe tartozó ormányos bogaraknál, amelyeknek vastag, majdnem kőkemény chitinjét még minden erőfeszítés mellett is alig bírja átszúrni egy erős tű. A chitinben gyakran sárga, vörös vagy barna színanyagok székhelye van, míg más esetekben egyszer a hypodermisréteg tartalmazza a pigmentet, máskor meg a belső szervek vagy a szövetnedvek festékei tűnnek át a chitinen és úgy okozzák a test színét. A pigmentszíneken kívül, amelyek bizonyos kémiai vegyületek (karotinok és mások) jelenlétén alapulnak, előfordulnak szerkezeti színek is, amelyek akkor állanak elő, ha a fény a testfelületről különböző szögek alatt visszaverődik, akár mert két különböző színű, egy alsó sötét és egy átlátszó felületi chitinréteg fekszik egymáson, akár pedig mert a chitinen kívül finom recék, lécek vannak, amelyeken a fénysugarak megtörnek. A szivárványlepke szivárványos ragyogása, a vértesbogarak tarka csillogása, valamint egyáltalában az összes fémes színek, mindmegannyi kék és sok zöld színárnyalat, mind ilyen szerkezeti vagy felületi színek.

Az izmok száma, összehasonlítva a gerincesekkel, igen jelentékeny, mert pl. a fűzfafúró hernyójának Lyonet szerint nem kevesebb mint 40.061 különböző izma van. Ehhez járul még, hogy az izmok erőteljesítményei nagyon jelentékenyek, mert egy olyan kis állat, mint az emberi bolha, hátulsó lábaival 1 m-es ugrásokat tud tenni és állítólag saját testsúlyának nyolcvanszorosát képes elhúzni.

A testen a fejtől a hátulsó végéig keresztülvonul a bélcsatorna, amely három egymásra következő szakaszra oszlik: előbél, középbél és utóbél. Ezek közül az első és az utolsó chitinnel van kibélelve, míg a középbél inkább mirigyes. Az előbél olykor begyszerűen kitágult és olyan rovaroknál, amelyek kemény anyagokkal táplálkoznak, hátul úgynevezett izmosgyomorrá vagy rágógyomorrá alakulhat át, amelyek belső falán a táplálék felaprítására, vagy más kutatók szerint a durvább alkotórészek visszatartására, számos chitinfog van. A táplálkozás módja nagyon különböző. Húsevőkön, dögevőkön, televényevőkön és ürülékevőkön kívül vannak növényevők, amelyek különösen a legkülönbözőbb nedvdús, lágy növényi szöveteket eszik. Nem hiányoznak a faevők sem, amint ezt a régi bútorainkban tanyázó kopogóbogarak (Anobium) bizonyítják, amelyek megelégszenek a kiszáradt fával, miközben természetesen nem a tulajdonképpeni faanyagot (cellulose) emésztik meg, hanem csak a fasejtek beszáradt tartalmát értékesítik. A táplálékhoz rendesen hozzákevert nyál nemcsak a falat folyósítására és tökéletesebb megemésztésére szolgál, hanem a vérszívó rovaroknál a kiszívott vért megóvja az alvadástól és így megakadályozza a szívószervek eldugulását, ami különben elkerülhetetlen lenne.

A csőalakú szív a hátoldal középvonalában fekszik és egyes hernyóknál vagy más lágybőrű rovaroknál már szabad szemmel is megfigyelhető a működése. Látjuk, hogy mint húzódik össze rövid időközökben a szív és a vért, amely az oldali, szelvényesen elrendezett hasítékszerű nyílásokon át került bele, előrehajtja egy véredénybe, az aortába, amely a szív meghosszabbításában egészen a fejbe nyúlik. A rovarokénál jobban fejlett véredényrendszere van a százlábúaknak, kivált a tulajdonképpen százlábúaknak (Chilopoda), mert ezeknél az elülső, elágazó feji véredényen kívül páros, szelvényenként ismétlődő, elágazó oldaledényeket és egy hosszanti hasi véredényt is találunk. Némely igen kis fajoknak, mint például bizonyos atkáknak, szívük és véredényeik nincsenek. Vérük színtelen, ritkábban zöld, sárga vagy vörös folyadék, amely fehéres sejteket tartalmaz.

Általában sok csőalakú csatornából álló légcső- vagy trachearendszerekkel lélekzenek, amelyet rugalmas, rendesen csavaros vastagodást mutató chitinréteg bélel ki és amely a felületen páros, többnyire szelvényenként ismétlődő légzőnyílásokkal, stigmákkal veszi kezdetét. Minden stigmából erős, vastagfalú járat vezet befelé és faalakúlag egyre vékonyabb és szűkebb légcsövekbe, tracheákba ágazik szét. Ezek a belélegzett levegőt az egyes szervekhez vezetik és végül rendkívül vékonyfalú csövecskékre oszlanak szét. Az elhasznált levegő a kilélekzéskor a stigmán át ismét a szabadba jut. A stigmák rendesen el vannak rejtve vagy pedig védőberendezéssel bírnak, hogy a piszok és a por el ne tömje őket. Némely parányi rovaroknak, pl. a legtöbb farokugrónak (Collembola) nincs trachearendszere, hanem ezek a bőrükön át lélekzenek. Sok vízben élő rovarlárvának nincsenek stigmái, hanem ezek helyett tracheakopoltyúi, azaz vékonyfalú bőrkitüremlései, amelyeknek a belsejében tracheák vannak és amelyek lehetségessé teszik a víz alatt a lélekzést. Vérkopoltyúknak nevezik az olyan vékonyfalú bőrkitüremléseket, amelyeknek belsejében nem tracheák vannak, hanem csak vér és a nedves levegőben való lélekzésre szolgálnak. Ezek különösen egyszerű szervezetű fajoknál fordulnak elő, rendesen be vannak húzva a testbe, és csak használatkor nyomulnak ki mint kis zsákalakú hólyagocskák. Igazi kopoltyúkat fogunk megismerni az óriási Limulus-féléknél, amelyeknek a potrohlábain levélalakú függelékek vannak a vízben való lélekzésre. Az úgynevezett tüdők szerkezetéről hátrább, a pókszerűeknél lesz szó.

Az agy fehér, a garat felett fekvő csomó, amely elő-, közép- és utóagyból áll és zur Strassennel szólva, „magasabb, az állatok viselkedését megszabó működések” székhelye, amelyeket mások szellemi tevékenység (észrevételek feldolgozása, akarat, stb.) kifejezőinek tekintenek. Az agy csekélyebb vagy tökéletesebb kialakulása ennélfogva legszorosabban összefügg a mindenkori tehetséggel. A cserebogárnál, amely kétségtelenül igen tehetségtelen rovar, az agy csak 1/3500 része a testtömegnek, a méh dolgozójánál ellenben 1/174 része. Éppen úgy a méhek és a hangyák közt a dolgozók, melyeknek mindenféle nehéz cselekvést kell elvégezniük, sokkal nagyobb és bonyolultabb szerkezetű aggyal bírnak, mint a hímek, amelyeknek nem kell törődniük a fészeképítéssel és a fiasítás felnevelésével.

A két, oldali fekvésű összetett szemen gyakran már nagyító nélkül is nagyszámú hatszögű mezőcskét vagy facettát lehet észrevenni. Ahány mezőcske van, annyi egyes szemecskéből áll a facettás szem. Az egyes szemecskéken a következő részeket lehet megkülönböztetni: kívül van a chitinből álló lencseszerű facetta, beljebb egy fénytörő csúcsával befelé néző kúp, amely a lepkéknél, hártyásszárnyúaknál és sok bogárnál egy átlátszó kristálytestet zár magába, végül a látósejtek csőalakú csoportja pálcikáikkal, amelyek a fényérzékeny recehártyát alkotják. Minden egyes szemecske sötét pigmentburokkal van körülvéve, amely arra való, hogy minden ferdén beeső fénysugarat elnyeljen, úgyhogy a recehártyát csak körülbelül merőlegesen beeső sugarak ingerelhetik. Ilyen módon minden facettás szemben egy kicsinyített, egyenes összkép keletkezik, amely mint ú. n. appositiós kép mozaikhoz hasonlóan a sok egyes szemecskében keletkezett érzetekből tevődik össze. Van néhány rovar, amelyek még a ferdén behatoló fénysugarakat is tudják érzékelni, miáltal az ú. n. superpositiós képek keletkeznek, amelyek azonban igen homályos látást tesznek lehetővé. A facettás szemnek nincsenek szemhéjai és mindenekelőtt nem bír a gerincesek szemének a mozgékonyságával. A rovar tehát látszólag közönyösen és részvétlenül néz két nagy, merev chitinszemével a világba, amellyel azonban mégis mindent jól észrevesz, ami a szomszédságában mozog, úgyhogy mindig gyorsan figyelmes lesz a közeledő ellenségre vagy a közelgő zsákmányra.

Sok rovarlárvának és majdnem minden százlábúnak és pókszerű állatnak a facettás szemek helyett csak egyszerű oldali pontszemei (stemmata) vannak. Ezekben a fényt kivédő pigmentburkon kívül többnyire fénytörő lencsét, egy réteg pálcikás látósejtet és gyakran még közben helyetfoglaló üvegtestsejteket lehet megkülönböztetni. Hasonló elv szerint épültek fel az egyszerű homlokszemek (ocelli), amelyek a fej közepén ülnek és különösen a jól repülő rovaroknál fordulnak elő. Az egyszerű szemek teljesítőképessége nagyon különböző. Egyesek a rovart csak a fény irányának érzékelésére, mások a mozgások felismerésére, ismét mások az alakok világos megkülönböztetésére képesítik. Számos rejtett helyen vagy barlangban élő ízeltlábúnak a szemei hiányzanak.

A látás érzékénél sokkal jobban szokott kifejlődve lenni a rovaroknál a szaglás érzéke, amelynek főleg a csáp a székhelye, amely rendesen gazdagon el van látva bunkó-, palack-, csap- vagy gödöralakú mikroszkópos kicsinységű szagló érzékszervekkel. A rovarok a csápjukkal tudják megszimatolni a nekik megfelelő táplálékot, a csápjukkal ismerik meg a barátot és az ellenséget és találják meg az utat a fészekbe. Amikor a rovarok hímjei vadul repkednek a levegőben, hogy fajtársnőket keressenek, rendesen a szaglásuk vezeti őket a nőstény nyomára, ugyanúgy, mint egy fürkészdarázs, amely folyton rezgő csápjaival vizsgálja a fatörzset, teljes biztonsággal találja meg a fában rejtőző bogárlárvát, amelybe azután a petéjét besüllyeszti. Ehhez járul még, hogy a mozgatható csápokon szabadon elhelyezett szaglószervek megengedik sok rovarnak azt is, hogy a tárgyakat különböző oldalakról szaglássza körül és a szaglással egyidejűleg térképzeteket is összekössön. Úgy, hogy ezeknél az állatoknál talán nem jogtalanul beszéltek „szagalakérzék”-ről és „szaghelyérzék”-ről.

Nem kétségtelen, hogy sok rovarnak ízlésérzéke is van, mert bizonyos táplálékok iránt egészen határozott előszeretet mutatnak. Vannak monophag fajok, például bizonyos hernyók, amelyek egyáltalában csak egyetlen egy tápnövényen élnek és inkább éhen halnak, semhogy arra határoznák el magukat, hogy más táplálékra mennek át. Mások polyphagok és egyforma kedvvel vesznek magukhoz különféle táplálékot. A méhek azonnal megérzik a mézhez adott csekély mennyiségű glycerint. A hangyákat, amelyek általában kevésbbé válogatósak, valóban látták sóval és szódával kevert mézet éppen olyan szívesen elfogyasztani, mint a tiszta mézet. Úgy látszik, az ízlés székhelye bizonyos szervekben van, amelyek a szájüreg bejáratánál és a szájrészeken találhatók.

Mint a tapintás érzékének készülékei, mindenféle szőrök, pikkelyek és serték jönnek tekintetbe, amelyek a testből kiállanak vagy pedig a lábakon, szárnyakon és más függelékeken emelkednek ki és alapjukon idegrosttal vannak összekötve. Az ilyen szőrök nemcsak már a legkönnyedébb érintésnél képesek tapintásérzetet közvetíteni, hanem a léghullámok és a környezet finom rázkodásainak észrevevésére is szolgálnak.

A hallás érzékét, amely az említett „rázkodásérzék”-hez kétségtelenül nagyon közel áll, már sok rovarnál kimutatták. Hogyha azt a sajátságos magas éneklő hangot, amelyet némely szúnyogok adnak, amikor közösen a levegőben rajzanak és amely körülbelül a d vagy e hanggal egyenlő, hangosan énekeljük vagy pedig hegedűn meghúzzuk, az egész raj rögtön nagy felindulásba és kavarodásba jut. Mint az eszeveszettek örvényzenek az állatok összevissza és valamennyi rögtön arra a helyre húzódik, ahonnét a hang kiindult. Ugyanúgy a tücskök, sáskák és különböző más rovarok is egészen félreismerhetetlen izgalmat mutatnak, amikor a közelben társaik cirpelése felhangzik. Kétségtelen tehát, hogy ezek a rovarok valóban hallanak. Úgylátszik azonban, hogy a hallás általában csak arra szorítkozik, hogy a rovarok csak bizonyos, nekik fontos hangokat vesznek észre, mint pl. fajtársaik cirpelését, ellenben a trombitaharsogás, madárcsicsergés és más, nekik idegen és természetesen közömbös hangok iránt süketek maradnak. A hallás székhelyei az ú. n. chordotonális szervek, amelyek különböző testrészeken foglalhatnak helyet és amelyekről a szöcskéknél és tücsköknél még külön szó lesz.

A pókoknál, skorpióknál és rokonaiknál a testen és függelékein különleges szőrök, az ú. n. hallószőrök fordulnak elő, amelyek kétségtelenül hanghullámok felvételére is valók. Az itt említetteken kívül még másféle változatos érzékszerveket is találtak, amelyeknek bizonyára fontos jelentősége lesz, a nélkül azonban, hogy egyelőre meg tudnánk mondani, milyen célra is valók tulajdonképpen.

Ha a természet meg is tagadta az ízeltlábúaktól a tulajdonképpeni hangot, mégis sokkal elterjedtebb náluk a hangadás képessége, mint általában feltételezni szokták. A hangadás igen sokféle úton jöhet létre. A fába zárt kopogóbogár úgy kopog, hogy a lábaira támaszkodik és kemény testével ütögeti a fát, amely pompás rezonáló aljzatot ad ezekhez a tornagyakorlatokhoz. A poszméhek, méhek, számos légy és rokonaik zümmögése másképpen jön létre. Ezeknél a mély, brummogó basszus vagy a finom éneklő zümmögő hang nem úgy keletkezik, mint régebben hitték, t. i. a légnyílásokon elhelyezkedő különleges lemezkék rezgése által, hanem részben a szárnyak mozgása okozza, részben pedig, mint Prochnow gondolja, a tor rugalmas chitinfalának a rezgése. A legtöbb esetben azonban a hangok két kemény chitinrésznek egymáshoz való dörzsölése által keletkeznek, amint ez az eset áll fenn a szöcskék, tücskök, sok bogár, poloskák, hártyásszárnyúak és más fajok hangadásánál, amelyeknek erre a célra bizonyos testrészeiken különleges cirpelőszerveik vannak. Ezekkel a készülékekkel az állatok szokatlanul erős, átható hangokat képesek adni, amelyek messzire hallhatók, mint a tücskök és az énekes kabócák hangja. Ezekben az esetekben mindig a hímek a zenészek, amelyek hangjukat arra használják, hogy a nőstényeket magukhoz csalogassák.

Az egyéb életnyilvánulások nagyon változatosan alakulnak. Ha megfigyeljük az ízeltlábúakat, akkor sok idegenszerű és meglepő vonásra akadunk náluk, amelyek mindenekelőtt igen megnehezítik ez állatok psychikai képességeinek a helyes értékelését. Sok hártyásszárnyú és termesz csodálatraméltó és művészi fészeképítménye, a levélsodróbogár gondos munkája, amely a petézéskor a levelet mindig egészen határozott módon vágja be és e mellett számot vet a mechanika bonyolult törvényeivel, a hangyák barátsága és ellenségessége, hadjáratai és rabszolgavadászata, a gondos ápolás, amelyben gyermekeiket és háziállataikat részesítik, minket is, mint oly sok mást, könnyen arra a véleményre bírhatnak, hogy a rovarok nagytehetségű lények, amelyek cselekvésükkor, éppen úgy, mint az ember, bizonyos meggondolással és megfontolással látnak munkához. Ezért nincs hiány írókban, akik a rovarok ravaszságáról csodadolgokat tudtak elbeszélni, akik azokat, mint értelmes teremtményeket, matematikai lángészeket állították oda, sőt a hangyaállamot, mint a szociális berendezkedések utánzásraméltó mintáját magasztalták. Ha azonban a rovarok cselekvését és üzelmeit emberi szempontból szemléljük, úgy másrészt bizonyára nem tagadható, hogy a rovarok bizonyos dolgokban egyenesen bámulatos módon ostobán viselkednek és cselekvéseket végeznek, amelyek nekünk rendkívül célszerűtleneknek és értelmetleneknek látszanak. Az éjjeli molyok zavartalanul repülnek mindig újra a halálthozó fénybe, amely egyszer már megperzselte szárnyukat; darazsak és méhek egy bizonyos ablakon kínlódnak és nem veszik észre a közeli nyitott ajtót, amelyen át fáradság nélkül a szabadba juthatnának; a házilegyek ráülnek az enyves botra, a nélkül, hogy óvná őket az azon függő, halálkínjukban vergődő fajtársaik szomorú sorsa. Sőt olyan rovarok, amelyeknek ügyességét gyakran halljuk dicsőiteni, némelykor valamely jelentéktelen zavarásnál nem tudnak magukon segíteni. Így vannak hernyók, amelyek, ha fonadékuk szokásos módon való elkészítésében megakadályozzák őket, teljesen tanácstalanok és többé nem tudnak normálisan bebábozódni. Bethe egyszer hangyákat tett próbára. Egy sokat járt hangyaút fölé kis csészében mézet függesztett fel oly magasan, hogy a hangyák fáradság nélkül hozzáférhettek; nemsokára meg is jelentek nagy seregekben, hogy az ízletes eledelhez kedvük szerint hozzálássanak. A legközelebbi napokban a csészét kissé magasabbra függesztették. Az állatok ismét jöttek, nyujtóztak és ágaskodtak, amennyire ez ment és még éppen hozzá tudtak jutni a mézforráshoz. A csészét lassanként mind magasabbra emelték, amíg végre a hangyák nem tudtak hozzá felérni. Nos, az állatoknak bizonyára csekély fáradságába került volna, néhány földmorzsát odacipelni, hogy így magasabb helyhez jussanak, ahonnét a mézet ismét elérhették volna. Bizonyára minden értelmes lény rájött volna erre az egyszerű kisegítésre, a hangyák azonban képtelenek voltak erre és ezentúl a mézes csésze alatt vették útjukat, a nélkül, hogy ezzel tovább törődtek volna.

Különböző oldalról végeztek szellemes kísérleteket, amelyekből kitűnik, hogy a hangyák fészektársaikat egy különös szagról ismerik meg, a fészekszagról, amely egy és ugyanazon fészek minden lakójának sajátsága. Ugyanazon fészekszaggal bíró hangyák barátságos lábon állanak egymással; a más fészekből való hangyákat, amelyeken eltérő fészekszag tapad, azonnal idegeneknek ismerik fel és mint ellenséget kezelik, rágóikkal megragadják, megtépdesik vagy másképpen rosszul bánnak velük. Bethe egyszer érdekes kísérletet tett. Hangyákat más fészekből való hangyák vérében fürösztötte meg és így elérte, hogy az így kezelt állatokat, amelyekhez most idegen fészekszag tapadt, saját társaik nem ismerték meg, hanem mint ellenséget kezelték és dühösen megtámadták őket. Éppen így sikerült neki az is, hogy az idegen kolóniából való hangyák vérében megfürösztött hangyát az illető kolóniában barátságosan fogadták.

Ezekből és hasonló kísérletekből azonban egyáltalán nem szabad arra következtetnünk, hogy a rovarok mindig csak bizonyos ingerekre és érzéki benyomásokra ezeket vagy amazokat a cselekményeket úgyszólván tisztára automatikusan, mint gépek végzik el. Ez teljes téves volna. Így például Wasmann, aki az említett kísérleteket felülvizsgálta, általában nagyon megerősítette azokat, de egyidejűleg felfedezte, hogy a hangyák csak átmenetileg csalódnak, amikor más hangyák vérével megnedvesített társukkal találkoznak, mert végül csakhamar rájönnek arra, hogy az álcázott idegen valóságban ellenség, és megfordítva, az elváltoztatott fészektársakban felismerik a jóbarátot. A rovarok egyáltalában nem reflexgépek, mint bizonyos oldalon valamikor állították, hanem a reflexelmélet a pontos, szigorú tárgyilagossággal végrehajtott kísérletek eredményeképpen nagy csalódásnak bizonyult, sőt éppen olyan jogosulatlan, mint bizonyos írók fent említett képzelgései, akik a rovarokra mindenféle csodálatos szellemi képességet fogtak rá és olyan sajátságokat akartak nekik tulajdonítani, amelyek egy embernek is becsületére váltak volna. Középen van az igazság. Mindenesetre mondhatjuk, hogy a százlábúak, rovarok és pókok életnyilvánulásaiban nagy szerepet játszanak ösztöncselekvések, öröklékennyé lett, szilárdan meggyökerezett képességek, amelyek külső vagy belső ingerekre meglepő szabályossággal és biztossággal végeztetnek el. Ezért van az, hogy az egy és ugyanazon fajhoz tartozó pókok vagy rovarok valamennyien majdnem teljesen megegyezően viselkednek és az evés, a bújóhelyek felkeresése, a kokonjaik szövése, ivadékgondozásuk és sok más hasonló dolog tekintetében teljesen ugyanazokat a szokásokat mutatják. Kétségtelen, hogy itt a százlábúaknál és alsóbbrendű rovaroknál még egyszerűbb természetű ösztöncselekvések uralkodnak, míg sok bogár, hártyásszárnyú és más tökéletes szervezetű rovar bonyolultabb ösztöncselekvéseket tud véghezvinni, amelyek rendkívüli célszerűségük, biztonságuk és pontosságuk révén egyenesen bámulatot keltők és méltó párjai a testi szervezettség éppen olyan csodálatos tökéletességének.

Különben Forel, Wasmann és más újabb megfigyelők beható kutatásai bebizonyították, hogy a rovarok életnyilvánulásai egyáltalában nem merülnek ki ösztönös képességek sablónszerű kifejtésében, hanem igenis az állatok képesek cselekvéseiket egyénileg bizonyos határok között megváltoztatni. Ez a képessége, bár nagyon különböző tökéletességben, minden ízeltlábúnak megvan. A százlábúaknál és az ősrovaroknál az agy önálló tevékenysége szemmelláthatóan lényegesen szűkebb határok közé van szorítva, mint a bogaraknál, ásódarazsaknál és különösen az államalkotó rovaroknál, amelyek nagyon jól tudnak bizonyos észleleteket tenni és személyesen, ennek megfelelően cselekvéseiket berendezni tudják, tehát némely dolgokat megtanulni is képesek.

Így a fiatal darazsaknak, méheknek és más hártyásszárnyúaknak mindig lassan el kell sajátítaniok bizonyos helyismeretet, és meg kell ismerniök fészkük környékét, hogy később haza találjanak. Amint az előzőkben láttuk, a hangyák a fészkükre jövő idegen állatokat ellenségként kezelik. Ha azonban egyszer azt tapasztalták, hogy bizonyos állatoknak, bár nincs előírásos fészekszaguk, olyan sajátságaik vannak, amelyek nekik kellemesek, akkor ezeket az állatokat, amelyeket az első pillanatban talán dühöngve rohantak meg, később barátokként fogják kezelni. A méheknek az időre is kell emlékezniök. Ugyanis Forel látta, hogy az állatok egészen határozott órákban látogattak el reggelizőasztalához, miután hozzászoktak, hogy az előző napokban ott ugyanabban az időben édességet találtak.

Sőt kétségtelenné vált, hogy sok esetben közlőképességük is van. Ennek az első kezdetét a „hangulatok” átvihetőségében ismerjük meg, amint például a vándorsáskáknál a vándorló állatok nagy izgatottsága nagyon gyorsan közlődik a faj mindazon egyéneivel, amelyek az átvándorolt területen élnek és arra készteti őket, hogy a közös vonuláshoz csatlakozzanak. Buttel-Reepen figyelmeztet arra, hogy egy méhraj hangja olyan fertőzően hat más törzsekre, hogy némelykor szomszéd törzsek is a levegőbe lendülnek, amelyek még egyáltalában nem voltak rajzásra érettek. Hasonló megfigyeléseket tettek a termeszeknél is. Ha a fekete vándortermesznek (Eutermes monoceros Kön.) tovahúzódó menetoszlopát egy ponton megzavarják, akkor, mint Escherich elbeszéli, a nyugtalanság néhány másodperc alatt egy egész menetoszlopra villámgyorsan átterjed. Behatóbb közlések is lehetségesek. Amikor a vérvörös rabszolgatartó hangya rablóhadjáratra készül, először néhány hangyát előre küldenek, amelyek egy megrohanásra alkalmas idegen fészek fekvését kikémlelik és azután hazatérnek, hogy azután az egész rablóhadjáratnak a vezetői legyenek. Egyes esetekben lehetséges volt az értesítés módjának a megállapítása is. A méheknél a zümmögő és tisztán éneklő hangok azok, amelyek segítségével az a különleges izgatott állapot, például nyugtalanság, amely néhány állatot elfogott, egészen rövid idő alatt a kas összes lakóival közlődik. A hangyák ilyen helyzetben rendesen a csápjukat használják, hogy társuknak a fejét gyengéden ütögessék. Ezt mint a jelbeszéd egy nemét fogták fel, ami azonban határozottan túllő a célon, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy csupán érzésállapotok közvetíttetnek és nem szavak, fogalmak, mint az embernél.

Az ivarmirigyek a törzsben, a rovaroknál és a pókalakúaknál a potrohban van. A hím-ivarmirigyek az ondóvezetékekkel (vasdeferens), a női ivarmirigyek pedig a petevezetékekkel (oviductus) vannak összeköttetésben. Az ivarjáratok vagy egyenesen kifelé nyílnak, vagy pedig először külön páratlan vagy páros, chitinnel kibélelt végső szakaszba mennek át. A kivezető utakon, különböző természetű mirigyeken kívül még bizonyos függelékek vannak, amelyek közt a nősténynél különösen az ondótartó (receptaculum seminis) és a párzótáska (bursa copulatrix) említendők, míg a hímeknél rendesen ondóhólyagok (vesiculae seminales) fejlődtek ki. A hím ivarutainak kivezető része gyakran kitüremlíthető párzószervben folytatódik. Az ivarnyílás egyes százlábúaknál páros, a többieknél és a legtöbb rovarnál páratlan és nagyon gyakran ivarfüggelékeket visel a környékén, amelyek az ondó átvitelére, petelerakásra, vagy más hasonló célokra szolgálnak.

A váltóivarúság szabálya alól, úgy látszik, csak a Termitoxenia-fajok kivételek. Ezek repülni nem tudó legyecskék, amelyek termeszbolyokban laknak és Wasmann szerint mindig hímnősek. Rendellenességképpen megfigyeltek itt-ott hímnős bogarakat, lepkéket és más hermaphrodita rovarokat is, amelyek többé-kevésbé mindkétféle ivarszervekkel rendelkeztek. A hermaphroditák közt gyakoriak az ú. n. felezett hímnősek, amelyeknek egyik oldala hím-, a másik női jellegű.

A párzás nagyon különböző módon történik. Gyakran csupán a két ivarnak egészen futólagos érintkezéséből áll, míg máskor a hím és a nőstény órákhosszat egyesülve maradnak. Így a Polydesmidae-családba tartozó százlábúak összeölelkezése olyan benső, hogy a körülbelül 48 óráig tartó párzás alatt a párt nyugodtan felvehetjük és chloroformot önthetünk rájuk, anélkül, hogy szétválnának. A párzás többnyire szilárd aljazaton, a hangyáknál és a méheknél a levegőben, a vízibogaraknál a vízben megy végbe. Az ondó átvitele rendesen úgy történik, hogy egy tok, az ondótok (spermatophor), amely a mikroszkópos kicsinységű ondószálakat tartalmazza, tolatik be a női ivarnyílásba, vagy pedig arra ráerősíttetik és ebből a tokból az ondó először többnyire az ondótartóba jut, ahol felhalmozódva marad, amíg felhasználtatik. A peték különböző nagyságúak és alakúak. Külső héjuk a chitinhez hasonló anyagból áll és vagy sima, vagy pedig bordákkal és más függelékekkel bír. A pete belsejét sziktartalmú anyag tölti ki, amelynek közepében van a mag. A héj és a peteszik ritkán hiányzanak.

A megtermékenyítés nem a párzáskor megy végbe, hanem csak a peték lerakásakor, amikor a kivezető utak végső szakaszában a peték az ondótartó előtt elsiklanak. Sok rovarról kitűnt, hogy szűznemzéssel (parthenogenesis), azaz meg nem termékenyített petékkel szaporodik. A parthenogenesis előfordulása vagy szabályszerű, mint a mézelő méhnél, levéltetveknél és másoknál, vagy pedig csak kivételes olyan rovaroknál, amelyek rendes körülmények közt megtermékenyített petékkel szaporodnak. A megtermékenyítetlen petékből sok esetben mindig csak egynemű állatok keletkeznek. Így a méh szűzpetéiből hímek (herék), az imádkozó sáskák megtermékenyítetlen petéiből, úgy látszik, mindig csak nőstények fejlődnek. A szűznemzés egyik alakja a lárvanemzés(paedogenesis), a fiatalkori nemzés, amelynek érdekes eseteit ismerjük a kétszárnyúaknál. Wagner fedezte fel először Kasanban, hogy bizonyos gubacslegyek (Miastor) már lárvakorukban képesek utódokat létrehozni, amennyiben ismét új lárvákat szülnek. Látjuk tehát itt, hogy egy fiatal szervezet, amely egész berendezésénél fogva még egyáltalában nem volt megtermékenyíthető, képes parthenogenetikus úton szaporodni. A paedogenesis hasonló eseteit a rovarvilágban egyebütt is megfigyelték, így például a Micromalthidae bogárcsalád lárváinál és a Chironomus szúnyognem bábjainál.

A peték néha már az anyai testben fejlődnek, akár az ivarmirigyekben, akár a kivezető utakban, rendesen azonban a szaporodás úgy történik, hogy a peték fejletlen állapotban rakatnak le (oviparitas). Az elevenszülés (viviparitas), azaz fejlett utódok szülése, a skorpióknál, sok levéltetűnél, némely kétszárnyúaknál, bizonyos bogaraknál és egyes alsóbbrendű rovaroknál ismeretes. A kék Calliphora erythrocephala Meig. nevű légynél mindkettő előfordulhat. Az anyalégy rendes körülmények közt petéket rak. Ha azonban peterakás közben megzavarják, akkor elrepül és azokat a petéket, amelyeket a testében visszatartott, bizonyos idő múlva mint élő fiatalokat hozza a világra.

Az anyaállat csak ritkán rakja le a petéit minden gondoskodás, intézkedés nélkül, mert rendszerint már ösztönszerűleg kikeresi azokat a helyeket, amelyeken a peték leginkább biztonságban vannak és a kibúvó utódok boldogulnak. Így a házitücsök hosszúkás, üvegtiszta petéit hosszú tojócső segítségével szűk repedésekbe és hasadékokba süllyeszti be, míg a könnyűszárnyú szitakötő petéit a vízre, lárváinak életelemére bízza, a peterakó lepkenőstény pedig a növények ezrei között megtalálja éppen azt, amely később a hernyóknak tápnövénye lehet. A gondoskodás azonban gyakran még tovább megy. A Rhynchites conicus Ill. nevű ormányos bogár nősténye petéit a gyümölcsfák fiatal hajtásaiba süllyeszti be és miután egy petét lerakott, valamivel alatta bemetszi a hajtást, úgyhogy az elszárad, leesik és a petéből keletkező lárva a fonnyadó anyagban találja meg táplálékát, ami neki sokkal kellemesebb, mint a nedvektől duzzadó szövet. Gyakran mesterségesen biztos megőrzési helyet készítenek a petéknek. A fekete csibor nősténye petéi elrejtésére úszó, hajócskához hasonló házat sző, míg sok hártyásszárnyú a szilárd földépítmények építésének a mestere. Egészen új alakot nyerhet az ivadékgondozás azáltal, hogy az anyaállat utódaival közelebbi viszonyba kerül. A százlábúak egy részénél és a rovarok közt a lótetűnél ezek a viszonyok egészen egyszerűek. A nőstény a letojt peték mellett marad, őrzi és védi azokat, amíg a fiatalok kibújnak, amelyeknek azután már maguknak kell tovább magukon segíteni és táplálékukat megkeresni. Sok hártyásszárnyúnál az ivadékgondozás nem a petékre szorítkozik, hanem a fiatalokat is a saját anyjuk, vagy más, gyerekgondozásra való nőstények ellátják táplálékkal, védik, tisztán tartják és általában nagy gonddal felnevelik.

A postembryonális fejlődési korban, a lárvakorban, amelyet az éppen világra jött állatnak meg kell futnia, amíg szüleihez hasonlóvá lesz, két különböző fejlődési mód különböztethető meg: az anamorph fejlődés (anameria) és az epimorph fejlődés (holomeria). Az elsőt megfigyelhetjük a legtöbb százlábúnál; abban áll ez, hogy a fiatalok nem teljes számú testszelvénnyel és lábpárral jönnek a világra. Amikor az állat nő és vedlik, minden vedléskor növekedik a szelvények és a lábak száma, míg végre a kifejlett állaton eléri az illető fajra jellemző számot. Másképpen van ez az epimorph-fejlődésnél. Itt általában a fiatal már kezdettől fogva összes végtagjainak birtokában van, ezért a testszelvények száma utólag többé nem emelkedik, bár a test felépítésében ennél a fejlődési módnál is tetemes változások állhatnak be.

A petétől a szaporodásképes állapotig terjedő egész időközt generatiónak nevezik és ez különböző hosszú lehet. A rovaroknál, az évszakok járásának megfelelően, általában egyéves generációk uralkodnak. A cserebogár generációja többéves, mert nála rendesen négy teljes évig tart, amíg a petéből kész cserebogár lesz. A leghosszabb ismert generációtartama egy amerikai kabócának van, amelyet Linné tizenhétévesnek (Cicada septemdecim L.) nevezett, mert fejlődése majdnem teljes 17 évet vesz igénybe. Másrészt vannak rovarok, melyeknek évenként két, sőt több generációjuk van. Nem ritkán csak külső körülményektől, a hőmérséklettől és tápláléktól függ a generációk gyorsabb vagy lassúbb egymásutánja. Ha a külső feltételek kedvezők, akkor az egész év folyamán rövid időközökben generáció generációra következik, mint például ez az eset a fűtött helyiségekben a lisztmoly és sok más kellemetlen házi kártevő szaporodásánál.

A külvilág hatása némelykor abban is felismerhető, hogy ugyanannak a fajnak egymásra következő nemzedékei évszakok szerint különbözőek. Ezt a jelenséget évszaki kétlakúságnak (saisondimorphismus) nevezik. Jó példa erre a hazai térképes pille (Araschnia levana L.), mert ennek első, tavasszal repülő ivadékai, a téli generáció, amely a hideg évszakban fejlődött, egészen másmilyen, mint a következő, júliusban és augusztusban repülő nyári generáció, amely nagyobb napmeleg hatása alatt fejlődött. Amint a mi szélességeink alatt a nyár és a tél, úgy a trópusokon a száraz és esős évszak okozhatja az évszaki kétalakúságot. Hasonló jelenségeket fogunk megismerni bizonyos gubacsdarazsak ivadékcseréjénél (heterogonia), amelyeknél két különböző alakú és másmilyen gubacsokban fejlődő generáció szabályszerűen váltakozik egymással. Még bonyolultabb sok növényi tetű heterogóniája, mert ezeknél több különböző generáció következik egymásra.

Már az ízeltlábúak szervezetének tárgyalásánál lépésről-lépésre észrevesszük az egyes testrészek rendkívül szellemes alakulását és a különböző szervek célszerű berendezését. Ez az érzés még jelentékenyen erősödik, ha egyszer az élő rovarokat a szabad természetben szemléljük. Bámulva látjuk itt, milyen pompásan illeszkednek bele mindezek az állatok természetes környezetükbe, milyen jól „alkalmazkodnak” ehhez. Ilyen alkalmazkodások után nem kell sokáig keresnünk, mindenütt találhatók. Számos hernyó, szöcske, poloska, levéltetű és más rovar, amelyek a fák és bokrok zöld lomberdejében élnek, vagy teljesen zöld, vagy legalább túlnyomóan zöldszínű, úgyhogy nehezen láthatók meg.

A virágok látogatói igen gyakran élénk színekben pompáznak, a száraz, növénytelen területek és sivatagok lakóin pedig az egyhangú sárgabarna vagy vörösesbarna színezet az uralkodó, amely megegyezik a sivár, napégette, steppetalaj színével. Ez azonban még nem elég, mert a színbeli egyezéshez, amely a szomszédsághoz gyakran az árnyalat és rajzolat részleteiben hasonló, gyakran ugyanolyan feltűnő alaki hasonlóság is járul. Pompás példák erre a botsáskák és „vándorló levelek”, amelyeket még gyakorlott szem is alig képes felfedezni, ha a növényzet sűrűjében mozdulatlanul ülnek.

Más rovarok elváltozóművészek, álcázzák magukat, amennyiben testüket növényrészekkel fedik be, vagy mint némely ragadozó poloskák, homokkal és porral, úgyhogy vándorló piszokgomolyaghoz hasonlítanak. Azonban nincs minden rovarnak védőszíne vagy védőalakja, sőt ellenkezőleg, van sok faj, amely rikító színpompában szabadon, nyiltan mutatkozik és ezzel a figyelmet mindjárt magára tereli. Ide tartoznak például a katicabogarak, sok tarka mezei poloska, hártyásszárnyúak, amelyek az ú. n. dacoló színezetet mutatják, mert a legtöbb ilyen, úgyszólván kihívóan mustrázott, elénk „óvószínekben” pompázó faj valami más módon védve van. A katicabogarak a rovarevők számára csípősszagú vérük miatt élvezhetetlenek, a poloskákat undorító szaguk védi és mindenki eléggé tudja, hogy a rikító színű darazsakat és lódarazsakat nem tanácsos megérinteni.

Gyakran előfordul, hogy ártatlan, védtelen rovarok egészen más fajok tarka, feltűnő külsejét veszik fel, amelyek fullánkjuk vagy más különleges testi sajátságaik révén az ellenségek támadásától nagyjában meg vannak védve. Az ilyen utánzók tehát mint egy hamis zászló alatt vitorláznak és egy védett fajt majmolnak, pedig tulajdonképpen egészen ártalmatlanok. Ezt a viselkedést mimikrynek nevezik. Ilyen utánzó vagy mimetikus faj például a lebegőlégy (Volucella bombylans L.), amelyet felületes szemléletkor könnyen össze lehet téveszteni a kövi poszméhvel (Bombus lapidarius L.). Éppen így viselkedik a tarka délamerikai korallcincér (Poecilopeplus corallifer Sturm), amely minden rovarevő madár számára bizonyára pompás falat volna, de külsőleg nagyon feltűnően hasonlít az ugyanolyan színben gazdag, de a cincérekkel egyáltalában nem rokon Erotylus-nem fajaihoz, amelyeket ellenszenves nedvük és szaguk miatt a madarak elkerülnek. Ohaus együtt találta a brazíliai őserdőben a korallcincért és az Erotylust, és feltehetjük, hogy a cincérnek haszna van a hasonlóságból, mert ugyancsak őt is kerülik a rovarevők.

A mimikrinek még sok más példáját ismerjük, köztük olyanokat is, amelyeknél tudjuk, hogy milyen fontos lehet a megtévesztő hasonlóság. Így vannak bizonyos hangyákhoz hasonló bogarak, amelyek mindig hangyákhoz szállásolják be magukat. A hangyákat ebben az esetben megcsalja a mimikry. Az eleinte nagyon bizalmatlan hangyáknak nem sikerül sem szemükkel, sem tapintóérzékükkel az idegen vendégeket társaiktól megkülönböztetni és mivel szaglásukkal sem találnak rajtuk semmi különöset, az illető bogarak, a nélkül, hogy a hangyák részéről ellenséges támadástól kellene tartaniok, kényelmesen lakhatnak a hangyák hajlékában.

Ilyen körülmények közt az embernek minden oka megvan arra, hogy az ízeltlábúakkal közelebbről foglalkozzék, mert hiszen úgyszólván lépésről-lépésre látja, hogy körül van véve velük. A rovarok azok, amelyek kertjeit és földjeit megrohanják, amelyek az emberi munkát gyakran eléggé megsemmisítik és gyakran nemcsak a háziállatok és más hasznos állatok életét és egészségét fenyegetik, hanem még magánál az ember személyénél sem állanak meg, mert mint élősdiek egyenesen, mint betegségátvivők közvetve kellemetlenek és veszélyesek lehetnek. Hogy milyen nagy hatalmat jelent az ízeltlábúak világa az emberrel szemben, az legjobban a kártevők alkalmi tömeges megjelenésekor látható, amely már nem ritkán rettentő gazdasági katasztrófára vezetett.

Hasznos fajokban nincs hiány: a mézelő méh és a selyemhernyó fontos termékek szállítói, más ragadozó rovarok és élősködők pedig, amelyek más rovarokon élnek, fontos, sőt többször egészen nélkülözhetetlen szövetségesnek mutatkoztak a mindennemű kártevők elleni küzdelemben. De nemcsak a tudományos kérdések és a gazdasági érdekek vezetnek az ízeltlábúakkal való foglalkozásra, hanem a színpompás alakok láttára érzett öröm és a különleges életjelenségek megfigyelésének élvezete is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ezeknek az állatoknak egyre új barátai és kedvelői akadnak.