Ízeltlábúak.hu
Add a Startlaphoz
Vasárnap, 2017-04-30, 1:54 PM
Nyelv választás

Keresés

Honlap-menü

Rendek

Névjegy



Szerzői jogvédelem
Az oldal creative commons szerzőjogi védelem alá esik.
Az itt megjelenő tartalmak csak az oldal szerkesztői által engedélyezett kereteken belül másolhatók.
-->

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Naptár
«  Április 2017  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

Google+

Webkatalogus
Webkatalógus

Malmignata (

Malmignata (Latrodectes tredecimguttatus F.). Kobert nyomán.

A nősténypók 7.5 mm hosszú, szurokfekete, potrohán 13 vérvörös folttal és barnavörös jegyekkel a lábakon. Dél-Olaszországban gyakori, szintúgy Dél-Franciaországban, de a Földközi-tenger mellékein másutt is található; én a buccarii öböl partjain, a gyéren füves-köves hegyoldalakban gyűjtöttem e faj néhány példányát. Állítólag a sáska-féléket kedveli eleségül s ezért olyan területeken tartózkodik leginkább, ahol a sáska szaporán tenyészik. Forró nyáron – úgy mondják – a pók csípésének kellemetlen következményei vannak: sajgó fájdalom, általános elgyengülés, elég gyakran hűdések kíséretében; a helyi gyulladás azonban többnyire olyan csekély, hogy a szenvedő emberek meg se tudják mondani, hol csípte meg őket a pók. Meg kell jegyeznünk, hogy a malmignata veszedelmességéről ellenkező véleményt is nyilvánítottak már; Taschenberg feljegyzése szerint Dél-Franciaország egyes vidékein egyáltalán tagadják a pók csípésének mérgességét; másutt pedig azt állítják, hogy éppen Franciaország déli részein a kánikulában olyan gyakoriak és súlyosan e mérgezések, hogy szinte járványszerűen jelentkeznek. Azt hiszem, túlzás van ebben.

Hasonló rossz híre van egy másik fajnak, melynek neve Latrodectes lugubris Rossi; ez a Fekete-tenger és a Káspi-tó körül elterülő pusztaságokon honos; az odavaló nép „karakurt”, azaz „fekete farkas” névvel nevezi. Ez a pók 19 mm-nyire nő meg, egész fekete s állítólag a háziállatokra nézve elég veszedelmes, mert a szarvasmarha, ló és teve bele is hal a mérges marásába (?), az ember ellenben csak ritkán veszti életét csípése következtében, habár gyógyulása orvosi segítséget kíván. A többi rokonfaj, például a vörösfoltos új-zélandi katipo (Latrodectes scelio Thor.) szintén veszedelmesen mérges állat hírében áll.

A hurokkötők rokonságába sorolják a kancsalpókok (Pholcidae) családját is. Ennek néhány faja egész Közép-Európában terjedt el, de sehol sem gyakori. Első tekintetre kaszáspóknak tarthatnók közülük bármelyiket, mert hosszúkás, vagy gömbölyded testtörzsük igen hosszúra nyúlt, vékony lábakat visel. A lábas kancsalpók (Pholcus phalangoides Fuess.) ennek köszöni a nevét. Ez, miként a rokonai is, lakóházak hűvös, nedves, sötétes helyiségeiben, pincebejáratokban, fáskamrákban tartózkodik; de szabadban szintén található, többnyire árnyékos helyeken, sziklákon barangol; zugokban rendetlen szálakból hanyagul húzott kis hálót köt, amelynek közelében tartózkodik, bár a prédáját szabad mozgás közben is elfogja. A nőstény 30–40 petéjét gömbölyű kis gubóba szövi és ezt rágócsápjaival fogva, mindig magával cipeli. Ha üldözik, ezt a gubót hálójában, vagy másutt leteszi; de ezután sokáig keresi.

*

Házi zugpók (

Házi zugpók (Tegenaria domestica L.).

A csőszövő pókok (Tubitelariae) csoportjának egyik nevezetes családjába tartoznak a tölcsérpókok (Agalenoidae), melyeknek lábai, mint általában a jó hálószövőké, három-három fogas-fésűs karommal vannak ellátva. Legközelebb áll hozzánk a házi zugpók (Tegenaria domestica L.), melynek poros-piszkos hálóit lakásaink rejtettebb helyein, kamrákban, pincebejáratokban, hombárokban és másutt találjuk, ahová a takarító háziasszony seprője el nem ér. Egész Európában és Észak-Afrikában ismerik. Testének hamvassárgás alapszínét eltakarja részben a potroha hátán levő sötétes címer és vöröses rajz; foltozottságát és mustrázatát leginkább csak akkor látjuk, ha a pókot borszeszbe tesszük; különben hamvasnak, porosnak látszik az állat. A hátpajzsán a fejrész kissé külön kiemelkedik; a tarka lábak elég hosszúak, a harmadik pár valamivel rövidebb, mint a többi; a fonószemölcsök rövid farkocskának látszanak. Ha a pók hálóját szövi, akkor a tetszése szerint megválasztott helyen, többnyire magasabban fekvő zugban, odatapasztja a fonószemölcseiből ömlő fonalat a falhoz. Ezután maga után húzza szabadon tartva ezt a szálat és átsétál vele a zug másik oldalára; ott feszesre húzza és odatapasztja újból. Így a térségen át vezető kötelet feszített ki magának, melyet kezdetben átkelő hídnak használ. Ez egyúttal lepelhálójának a szélső határfonala; ezért többszörösen ide-oda kelve meg is vastagítja és erősíti ezt. Majd ennek mentén újabb fonalakat húz, sűrűn egymás mellett, amíg az egész térséget beszövi szálaival. Néhány harántfonal és felfelé, lefelé szaladó hurok, meg többnyire kissé rendetlenül kihúzott feszítő szálak egészítik ki ezt a helyenként elég terjedelmes fogóhálót. Végül a fal mellett, repedésbe, vagy zugba vezető kis csőlakást is készít magának a pók, hogy ebben elrejtőzzék. Ha rovar esik a hálójába, ami az ilyen elhagyatott helyen elég gyakran bekövetkezik, előrohan, megcsípi a prédát és magával viszi a zugba, ahol nyugodtan kiszívja nedveit.

Ugyancsak általánosan ismert faj az illótölcsérpók (Agalena labyrinthica Cl.). Sárgásszürke hátpajzsán két sötétbarna hosszú vonás; a potroh színe szintén sárgás és szürke, sötétebb címerrajzzal, vöröses szőrökkel és a fonószemölcsök fölött egy élénk narancsvörös folttal. Ez a mustrázat szembeötlőbb, mint az előbb leírt házi zugpóké. Nyolc szeme szélesen elhúzott két íves sorban helyezkedik el a homlokán. Hálója sok esetben igen terjedelmes. A fogólepelt a föld színe fölött alacsony növényzetben, bokrok alján, kórók között szokta kifeszíteni s ennek belső zugában tölcsérhez hasonló csőlakását alkalmazza; ez a cső lefelé csavarodik, hátul nyitott s a benne rejtőző pók, ha veszedelmet sejt, elillan belőle. Ennek köszöni magyar nevét, amelyet Herman Ottó adott neki. S ő megfigyelte azt is, hogy oly területeken, főként erdei tisztásokon, napos hegyoldalakon, ahol sok a hálóba kerülő rovarpréda, ott e pókok jóval nagyobbra nőnek, mint másutt és elszaporodnak, úgyhogy háló háló mellé kerül. A legnagyobb nőstények 13–14 mm hosszúak.

Ugyane családba soroljuk a trópikus tengerpartokon elterjedt Desis Walck. nevű nem néhány faját, melyek közül az egyik korallzátonyokon tartózkodik, mégpedig az ár és apály zónájában. A földön lévő féreglakások és csigaházak közé építi szerény hajlékát egy kis cső alakjában, melyben meghúzódik és amelyet fedőcskével be is zárhat, ha a víz emelkedik. Ilyen módon, a magas vízártól beborított helyen, mégis szárazon és védve bevárja a bekövetkező vízapadást, hogy ezután előbújva, a területén megakadó apró rákocskákat összefogdossa. Elég nevezetes sajátsága tehát az, hogy a vízszín alá kerülő parton él, noha a vízben megélni nem tudna, miként a többi szárazföldi faj sem tudna ebben lélekzeni.

Vízi búvárpók (

Vízi búvárpók (Argyroneta aquatica Walek.) és búvárharangja.

Igazi vízi lakó a búvárpók (Aryroneta aquatica Cl.), melyet külön családba (Argyronetidae) helyezünk; figyelmünket megérdemli, mert ez az egyetlen nálunk honos pókfaj, mely állandóan a vízben tartózkodik. Fejtorjának elülső része magasan kidomborodik; első lábain nagyobb fésűskarmokat visel. Színe igénytelen szürkésbarna és kivételképpen a hímje jóval nagyobb, mint a párja: az előbbi 15 mm hosszú, utóbbi csak 8 mm.

Herman Ottó tüzetesen megfigyelte ezt a pókot és a következőket írja róla: „E pók a víz alatt tartózkodik s ott is szövi lakását, mely egy nemezből készült, gyűszűalakú, levegővel ellátott búvárharang. Az állat az állóvizek oly helyeit kedveli, amelyeken a vízinövényzet dúsan tenyészik; az Utricularia-sűrűségeket mindenekelőtt szereti.

Szervezetileg a víziéletre képesítve, 15–20 cm-nyire a víz színe alatt építi remekművét– a lábai pillaszőrökkel borítottak, e szőrök pedig az evezés és bukás főtényezői; egész testét tömött, nemezszerű szőrzet borítja, melyhez az athmosphaericus levegő hozzátapad, s ez különösen a háttest tulajdonsága.

A pók ugyanis, bonctani szervezete szerint, az athmosphaericus levegő élvezetére van utalva, gondoskodnia kell tehát, hogy a víz alatt életének e főfeltételét ne nélkülözze. Valahányszor a víz színéről a mélységbe lebukik, a szőrzethez tapadt levegő kristálycsillogású burok gyanánt köríti egész háttestét. Építkezés közben e légburokból lélekzik és valahányszor a lég megromlik – illetőleg valahányszor oxigénje felhasználtatott –, a pók mindannyiszor a víz színére tér, hogy megújítsa.

A hely iránt megállapodva – rendesen terebélyes Utriculaira-ágazatot választ –, ott a fonalvázat oly módon alkalmazza, hogy a készítendő harang nyílása lefelé nézzen; mindig azon igyekszik, hogy a növény szirmait összeszőve, kúpalakú űrt nyerhessen. Mihelyt ezt elérte, néhány vezérfonalat húz a víz színe felé, s ott a víz színéhez legközelebb álló szirmok egyikéhez megerősíti. Így jelöli az utat leendő lakása és a szabad levegő között.

Ezek után hozzálát a kúpos űr kárpitozásához, közben-közben félbeszakítván a munkát avégre, hogy a testéhez tapadt légburkot megújítsa. A kárpitozás véghetetlen finom, tömött szövetből áll, mely lassanként gyűszűalakot ölt. Mihelyt a harang elkészült, kezdődik a léggel való telítés. Evégből az állat a vezérszálon a víz színére siet, ott a levegőbe nyújtja háttestét és mire a víz alá vonja, körülötte van az ezüstszínű és fényű légburok, mellyel a harangba siet, hol e levegőburok– az állat testétől felszáll s a boltozathoz illeszkedik. Ezen műtétet az állat azáltal segíti elő, hogy a levegőt lábaival is letörölgeti. Ezt az eljárást többször ismételgetve, a harang félig, néha kétharmadáig megtelik léggel, mire az állat helyet foglal benne, úgyhogy a hátteste, illetőleg légzőszerve a harang levegőjében, előteste ellenben a vízben nyugszik; így teljes biztonságban lesi prédáját. Valahányszor megromlik a levegője, mindannyiszor kibocsátja s a leírt módon megújítja ezt– A léggel telített búvárharang a legszebb látványok közé tartozik, amennyiben a zöldes vízben tiszta ezüstszínben ragyog.”

Azonban a búvárpók nemcsak a harangjában – nyári lakásában – tartózkodik a víz alatt, hanem ide-oda kúszik a vízi növényeken, hogy zsákmányt keressen, egy-egy ászkát, apró rovarálcát elfoghasson, melyet megcsíp és a felszínre vagy a harangjába visz, ahol kényelmesen elfogyasztja. Némelyiknek sikerül alkalmas búvóhelyet egy-egy apró és üres csigaház alakjában találni és ezt azonnal el is foglalja, kibéleli finom pókszövettel, fedőt von reá, hogy ebben a téli időt eltöltse. De Lignac megfigyelése szerint a hímek és nőstények mindig békességben élnek egymás közelében; sőt harangjaikat szálakkal összekötik, hogy ezeken, mint a folyosón átjárhassanak egymáshoz. Kiváltképpen két hím csatlakozik egy nősténypókhoz s ez tavaszkor bizony viaskodáshoz vezet, mert a párzás előtti időkben igen ingerlékenyek és izgatottak e pókok. A megállapodott párok ezután is békességben és barátságban maradnak együtt. Az anyapók lapított petegubóját a haranglakása belsejébe rejti; ha kikelnek a fiatalok, egy ideig ott tartózkodnak.

Nemcsak külföldi és forróvidéki pókok csípése járhat kellemetlen következményekkel az emberre nézve, hanem nálunk is él egy ilyen, állítólag kissé veszedelmes faj, sőt ez Bertkau szerint Németország hűvösebb éghajlatában, Bingen közelében szintén feltalálható.

Ez a Chiracanthium nutrix Walck., melyről az ismert nevű pszichológus, Forel azt írja, hogy egyik kirándulásán e faj csípésétől nemcsak élénken sajgó fájdalmat érzett, hanem annyira el is gyöngült, hogy csak kísérőjének támasztásával tudott hazamenni. Nálunk, különösen a Délvidéken elég gyakori a sokkal nagyobb olasz kezespók (Chiracanthium italicum Can.). Ennek csípését egyszer én is elszenvedtem, de élénk fájdalom és figyelembe veendő következmények nélkül. Ez a déli jellegű pók főként árkok, vizes területek növényzetén tartózkodik; a nőstény egy igen terjedelmes, fehér hólyagszerű zacskót sző, melyben azután a petéket őrzi; párzás idején mind a két ivar e zacskóban tartózkodik. A zacskót levelek és nádszálak közé szövi. Bertkau meséli, hogy ha a németországi faj zacskóját feltépte, az anyapók azonnal védelmi állásba helyezkedett, felegyenesedett és szétterpesztett rágócsápjának sarlóíze végén apró fényes csöpp alakjában felcsillant a kibuggyanó mérge. Az összes e családba (Clubionidae) tartozó fajok közül az olasz a legnagyobb, amennyiben a nősténye 15 mm testhosszúságot elérhet. Csáprágói feltűnően nagyok, fogacsoltak.

A halvány kezespók (Clubiona pallidula Cl.) szintén közönséges fajaink közé tartozik; kövek és fakéreg alatt található, azonban nedves területeken is megél, ahol a buja növényzetben összeszövögetett levélben helyezi el tömött szövetből készült csőlakását, melynek mindkét nyílásán ki-bebúvik. Éjjel barangolva szerzi meg magának táplálékát. A petéket kis csomóban a lakásában őrzi, majd befonja belülről ennek mindkét nyílását s így a külső világtól teljesen elzárva, bevárja ivadékának kikelését.

Az alig 5–6 mm-nyi barna Agroeca brunnea Blackw., mely hazánkban nem található, azonban Németország mezőin elég gyakori, a fű, moha és alacsony dudva szálai közé illeszti szerény hálóját, majd kisebb bokrok és száraz kórók száraz ágaira függeszti kis petegubóit, amelyek nyelesek és hófehérek. A német nép ismeri és „Feenlämpchen” névvel nevezi ezeket, mert szinte tündökölnek fehérségükkel a zöld fű között. De csak rövid ideig láthatók ily tiszta színben; a gondos anyapók ugyanis a földről szedett apró morzsákkal betakarja és behinti e gubókat, nehogy feltűnők legyenek, mert ádáz ellensége van egy szárnyatlan élősködő darázs (Pezomachus Grav.) alakjában, mely jár-kel és keresi e pókpetékkel telt zacskókat, hogy beleszúrva, a maga petéit közérakhassa. Dahl megvizsgálta e gubókat és azt találta, hogy két kis kamrába osztottak; az egyikben a pókpeték fekszenek, a másik volna az anyapók lakása, ha ez benne tartózkodna, mint általában a rokonsága, melynek ugyancsak kétkamrás csőlakása van; a belső kamra ugyanis a peték lerakására való. Wagner ezért mondja, hogy a mi kis pókunk nyeles petegubója tulajdonképpen nem tekintendő másnak, mint átalakított csőlakásnak. Az Agroeca brunnea azonban nem lakik benne, hanem nappal meghúzódik valahol, éjjelenként vadászni jár; a petegubóját szintén sötétségben szövi; néha egy, máskor két éjjen át dolgozik rajta; 20–60 cm-nyire a föld fölött akasztja ezt egy száraz gallyra, növényszálra s ezután vezérfonalat húz magának a földszínre, amelyen föl-leszalad, hogy az apró morzsákat felszállítsa és beleragassza a gubó szövetébe. Ez a munkája néhány napig tart. Közben azonban megjelenik az élősdije és megszúrja a még védtelen petegubók egyikét-másikát. Dahl állítása szerint a még tiszta vékonyhéjú gubóban kikelt darazsat, a vastaghéjú földes gubó belsejében ellenben csak pókivadékot talált.

Az egész világon elterjedt Clubionidae családnak még néhány igen érdekes képviselője volna; itt azonban már csak a trópikus Amerikából ismeretesSphecotypus niger Pert. nevű fajt említjük meg, mely egy ottani hasonló nagyságú és szintén fekete hangyafajhoz (Neoponera unidentata Mayr) annyira hasonlít, hogy ennek hasonmásának mondhatjuk. Termetére nézve hangyaalakot öltött a pók; fejtorja megnyúlt és két befűződésével olyannak látszik, mintha fejrészre és torszelvényekre oszlott volna. Potroha szintén hosszúkás és ugyancsak külső befűződéssel vékonyodik; sőt fehéres vékony harántcsíkok vannak rajta, melyek azt a látszatot keltik, mintha a pók potroha szelvényezett volna, akár a hangyáé. Lábainak méretei és elhelyezése ugyancsak emlékeztet a hangyákra.

Vannak másféle hangyaalakú pókok is; ilyen a Myrmecium fuscum Dahl, mely szintén egy bizonyos hangyafajt követ színben, külső alakjában, méreteiben, mozgásaiban annyira, hogy még a gyakorlott gyűjtő szeme is megtéved rajta. Az ilyen egymáshoz hasonló, bár különböző rokonságból eredő fajok többnyire együtt találhatók; egy tartózkodási helyen élnek; de mi közelebbi vonatkozás volna a hangyaalakú pókok és a hangyák között, illetőleg életmódjukban, mi köti őket egymáshoz, azt még nem tudjuk.

Egy nálunk élő apró hangyapók, a Leptorchestes formicaeformis Luc. leginkább elhanyagolt kertekben, vén gyümölcsfák kérgén, düledező kerítéseken található, mégpedig társaságokban, közös tartózkodási helyen. Ez azonban más családba, az ugrópókok közé tartozik.

Hangyaalakú pók (

Hangyaalakú pók (Sphecotypus niger Pert.), fölötte Neoponera unidentata Mayr nevű hangya és oldalt a földön hangyát utánzó ugrópók (Myrmecium fascum F. Dahl).

Parasztpók (Agroeca brunnea Blck w.) fészkén, fent félig kész, alul porszemekkel behintett és fürkészdarázstól megszúrt petegubóval.

Parasztpók (Agroeca brunnea Blck w.) fészkén, fent félig kész, alul porszemekkel behintett és fürkészdarázstól megszúrt petegubóval.

Derült, őszi napokon ezrével látjuk a fehér pókfonalat erdőn-mezőn a verőfényben szállni; meg is akadnak itt vagy ott, fákon, bokrokon, vagy alant a rét sárgult fűszálain s lengenek a légben, míg egy erősebb áramlat újból felkapja őket, hogy elvigye a tündöklő szálakat ismeretlen messzeségbe. Valahol csak megmarad, erdőszélen fennakad, a földön, vagy a bokron elszakad a lenge szövet s ekkor leszáll róla egy kis pókocska, amely utazott rajta! Messziről jött és most búvóhelyet keres magának védett zugban télire.

Leginkább csak apró és fiatal pókok terjednek szét ilymódon hegyen-völgyön egyaránt, az egész országban. Mi ökörnyálnak nevezzük e fehérlő szálakat, és az időt, amikor a pókvándorlás bekövetkezik, a vénasszonyok nyarának mondjuk. Sokfajta pókocska vesz ebben részt. Herman Ottó 1876-ban szép tanulmányt írt e jelenségről, amelyből a következőket kiemelem:

„Enyhe őszi és tavaszi napokon, valahányszor gyenge szellő fújdogál, mozgásba jönnek a fiatal pókok, rendesen a másod- és harmadvedlésűek, ritkán az öregek és vándorútra kelnek. Minden kiemelkedő tárgy: karó, bokor, kóró, nád és sás, sövény, sírkő, hidak karfái, tele vannak apró pókokkal, melyek szálaikat s ezután ezekkel együtt önmagukat szélnek eresztik.

Számos észleletem arról győzött meg, hogy a vándorlásra szánt fonál fejtése minden vándorló fajnál azon egy módon történik. Az észlelés legjobban egy távolgyúpontú, nagy, úgynevezett olvasónagyítóval történik, mellyel a pók háborítás nélkül megközelíthető. A csiszolt kőnemekből való síremlékek, nevezetesen a kőkeresztek csúcsa, különösen alkalmas az észleletek megejtésére.

A pók a csúcsra hágva, lapjára odanyomja fonóit s keresztül-kasul néhány rövid fonalat húz úgy, hogy e fonalak az illető lapra többszörösen odatapadjanak. Ezek a kapaszkodók. Erre a síknak szélmentében fekvő szélére siet a pók, erősen odanyomja a fonókat, felemeli háttestét s az így szabadon tartott, de végével megerősített szállal a kapaszkodó fonalak fölé áll, melyekbe bordáskarmaival megkapaszkodik– Jól megkapaszkodva, a kis pók valamennyi lábával ágaskodik, háttestét pedig magasra tartja, fonószemölcseit széjjelterpeszti. Állását úgy veszi, hogy arccal szélnek áll. A szél belefogódzva a fonalba, csakhamar hurokszerűen fejleszti s amire e hurok 8–15 fonalból áll, a pók a megerősítő pontra siet s ott a hurokfonal alsó végét leszakítja, mire ez a fonal most kígyózva s csak a fonókkal összefüggve, a levegőben lobog; e kígyózás elég erős ahhoz, hogy a fonalat tovább fejlessze s minél hosszabbra nyúlik, annál nagyobb az erő, annál gyorsabban fejlik ki a folytatása a fonókból, végre oly gyorsan, hogy valóban úgy látszik, mintha a pók lövelné.

„Az állat nagyságához képest 2–3 méternyi hosszú fonal már elegendő arra, hogy a levegőben úszva az állatot is elbírja. E pillanatot a pók úgy érzi meg, hogy már nagy megerőltetésébe kerül a megkapaszkodás és amint ezt érzi, mind a nyolc lábát hirtelenül felkapja, testéhez húzza s a vonal magával ragadja, amerre a szél viszi.

Ha meggondoljuk, hogy a pókok szaporasága igen nagy, hogy bizonyos fajok, nevezetesen a farkaspók-félék (Lycosidae) a meleg évszak kezdete és vége felé temérdek számban jelentkeznek, úgyannyira, hogy az ugarok, tarlók és szántásokon valóságos hemzsegés támad s továbbá figyelünk a körülményre, hogy mindezek az állatok tetemes fonalmennyiséget fejteni képesek, megértjük azt a tünetet is, mely reggelenként és estefelé a nevezett helyiségeken jelentkezik s abban áll, hogy egész területek selymesen fénylenek a millió és millió száltól, amely fűről-fűre, rögről-rögre fut s jelöli mozgási irányát a temérdek állatnak.”

Közönséges farkaspók (

Közönséges farkaspók (Lycosa saccata L.) potrohához kötött petegubóval.

Fonalatröpítő fiatal farkaspók (

Fonalatröpítő fiatal farkaspók (Lycosa). (Dr. Lendl Adolf eredeti rajza.)

A Budapesten megfigyelt vándorló fajok közül feljegyeztek az irodalomban ötfajta farkaspókot, háromféle keszegjárót, négy-ötféle hurokkötőt és még néhány olyant, amelyet meg nem határoztak. Azonban az egész világon röpülnek ilymódon a különben röghöz kötött fajok. Terjeszteni és vérkeveredésbe hozni a fajt: ez a célja e különös rajzásnak. Kedvező körülmények között igen messzire és igen magasan úszik szálával különösen fiatalja a sokféle pókoknak. Lister már a XVII. század végén figyelte meg, hogy a vándorló pókok a yorki székesegyház tornya fölött szállnak és Darwin hajón észlelte, 60 tengeri mérföldnyire a partoktól, a szálon érkező apró pókok ezreit.

Észak-Amerikában és Európában van legjobban elterjedve a keszegjárók, vagy karolók (Laterigradae, Thomisidae) néhány családja. Nálunk – Chyzer Kornél gyűjtései és feljegyzései alapján – közel 100 fajuk ismeretes. Nevüket eltérő testalkotásuk és sajátságos, oldalthúzó keszegjárásuk miatt kapták. Lábaik oldalt lapulnak, térdízük nem emelkedik föl; egyszóval a lábaik nem guggolók, hanem oldalt kinyújthatók és karolók. Ebben hasonlítanak a tenger partján lakó botrográkokhoz (rövidfarkú tarisznyarákokhoz). A földön lapulnak és szétterpesztett lábaikkal éppen olyan ügyesen haladnak előre, oldalt és hátra, mint azok. Hálót nem készítenek, minden ügyességüket, fortélyosságukat és fonaleresztő mesterségüket szabad kóborlásuk közben a körülményekhez alkalmazkodva, akkor fejtik ki, mikor prédára leselkednek. Lopva közelednek az áldozat felé s ezt szélesen előrenyújtott, sarlómódra behajlítható, nagyobb elülső lábpárjukkal átkarolják, magukhoz vonják, Rendesen olyan színű környezetet keresnek, melyben az ő testszínük elvész. Szürke fakérgen, fakó cölöpökön lopja be áldozatát a szürke kengyelfutópók (Philodromus poecilus Thor.); a buja, zöld fűben vadászó hunypók (Micrommata virescens Cl.) nősténye jókora testű és fűzöld; az alakoskodó keszegpók (Misumena vatia Cl.) sárgaszínű a repce virágán, csontfehér a gyalogbodzán és fehér-pirosan foltos, ha a lóhere virágjain áll lesbe. És a szintén fehér-pirosan csíkos vagy rózsaszínű hasas rákpók (Thomisus albus Gm.) ugyancsak a lóhere hasonló színű virágbojtjára lapul, míg ennek fehér változata a borbolya fehér virágzatának sátorában búvik meg. Ez utóbbi megteszi azt is, hogy egy fűszál tetejébe mászik, ahol fehérlő teste messziről csalja oda a virágot kereső, repülő rovart, mely így egyenest az ő ölelő karjaiba száll. Peterakás idején némely faj összevont levél hüvelyében, az ernyősök virágsátorában, a takácsmácsonya pikkelyei között és más növények murvái alatt keresnek helyet a gömbölyű petecsomó számára, amelyet szokott gonddal őriznek.

„A keszegjárók 8 szeme két íves sorban szélesen van elhelyezve a hátpajzs elején. A szemeknek nagysága és egymástól való távolsága, a lábak változó hosszúsága, a meglevő, vagy hiányzó sámjakarom, illetőleg a lábvéget borító szőrzet szerint és végül a potroh alakját, az egész állat termetét figyelembe véve, sok nemre osztják ezt a népes családot.

Az előbb említett alakoskodó keszegpók (Misumena vatia Cl.) nőstényének színe a csontfehértől a citrom- és narancssárgába átmenően változékony. Oldalán, ritkábban a potroha hátán vérvörös, vagy rózsás foltok is tarkázzák. Törzse 8–11 mm hosszú. Fejtorja fölül kissé lelapított, szívalakú. Első két pár lába hosszú, erős, karolásra alkotott, sarlómódra előretartja. A hím más színezetű, igénytelen és apró, csak 3.2 mm hosszú. A nősténypók a réteken és kertekben hazánkban mindenfelé gyakori. Elsősorban az ernyős virágokat kedveli s a kertekben sokszor a sárgarépa virágján lesi áldozatát. A virágok kelyhébe is belemélyed és ott várja a méhet és legyet; gyorsan és ügyesen végez velük. Elülső lábaival elkapja őket, lapos rágócsápjának rövid sarlóízét a fejük mögött a nyakszirtjükbe vágja és nedvüket kiszívja. Nehéz és erősebb rovart néhány szállal leköt és csak aztán szívja ki.

A vadméheknek nagy ellensége– Lósy József 1906. évben írta: „E nyáron, augusztus elején, Abbáziában az erdőben messziről a szemembe tűnt az ágas hölye(Anthericum ramosum) fehér csengettyűvirágán egy mezei vadméh, mely szokatlan helyzetben csüngött a virágon. Odaléptem és láttam, hogy a méh nem él és a keszegpók tartja sarlós lábai között. A csontfehér pók a fehér szirom mögött állt lesbe s így csípte el az odaérkező méhet.” Biró Lajos a Gellérthegyen augusztus 2-án látott egy ilyen pókot egy szelíd méhen lakmározni. Mellette mint a sakálok nyalakodtak az apró Desmometopa Matrum Meig. legyecskék, melyek a ragadozó rovarok prédáinál is megjelennek. Mik József egy friss méhtetemen 13 ilyen legyecskét talált, mellettük semmi nagyobb ragadozó nem volt; hullott méhre akadtak.

A közönséges kaparópók (Xysticus Kochii Thor.) poros utakon, száraz bokrokon, fűben, karókon mint tavaszi és nyári alak az aljakban közönséges, lassan jár s nagy mester a préda alattomos megtámadásában. Karókon rendesen a csúcshoz közel meglapul s a csúcsra megtelepedő rovarokat lassú csúszással megközelíti, két pár elülső lábát fogószerűen kinyújtva tartja, csak a két hátsó párral mászik; kellő távolságra érve, prédáját hirtelenül megrohanja, átkarolja; ha ez erős, úgy néhány fonállal lepányvázza. Tavaszkor, jelesen ifjabb nemzedéke, a legszorgalmasabb fonálröpítő léghajósok közé tartozik.”

A zömök kurta pók faját a sok apró hasonló rokona között megismerni nehéz. Innét van az, hogy a nőstényét régen más néven írták le (Thomisus viaticus). A nőstény törzse 6–8.7 mm hosszú, a hímé 4.8 mm. Az előbbi sárgásszürke, sötétebb rajzokkal; a hím hasonló rajzokkal, bár mégis sötétebb, barnásnak látszik. Ma is összetévesztik még az egymáshoz hasonló fajokat és újabban a mi közönséges kaparópókunkat Xysticus viaticus C. L. Koch névvel jelölik az irodalomban.


Copyright MyCorp © 2017
Ingyenes webtárhely uCoz