Ízeltlábúak.hu
Add a Startlaphoz
Hétfő, 2017-10-23, 2:32 PM
Nyelv választás

Keresés

Honlap-menü

Rendek

Névjegy



Szerzői jogvédelem
Az oldal creative commons szerzőjogi védelem alá esik.
Az itt megjelenő tartalmak csak az oldal szerkesztői által engedélyezett kereteken belül másolhatók.
-->

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Naptár
«  Október 2017  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031

Google+

Webkatalogus
Webkatalógus

Kaparópók (

Kaparópók (Xysticus viaticus C. L. Koch).

Ez a halványabb változata Németországban gyakoribb és nem keresi a száraz, poros helyeket, hanem inkább bokrok levelein tartózkodik. Májusban, júniusban néhány szállal összesző egy-két levelet burokként, melybe tömötten teli, simafelületű petegubóját helyezi. A minálunk közönséges faj ellenben, melyet előbb X. Kochii Thor. névvel jelöltünk, a száraz helyeket kedveli, még az útszéli porban is tartózkodik. Kétségtelenül igen hasonlít közeli rokonához, a másik fajhoz. Mindkettőnek elterjedése igen nagy; Svédországból éppen úgy ismerjük őket, mint Egyiptomból. A szerzők egy része azt tartja, hogy a kettő egy faj; lehet, hogy igazuk van.

Elég nevezetes és itt megemlítendő, egy hazánkban közönséges keszegjáró pók, a bütykös nyesőpók (Diaea globosa Fabr., vagy D. formosa Fabr.). Ez a faj is azért kapott két nevet, mert a délibb országokban élő példányai sötétebbek, barnásak, a németországiak ellenben világosabbak, gyakran fűzöldek. Valamennyinek a potroha hátát feltűnő sötétbarna ágas folt díszíti s ezzel a pók, ha akár levélen, akár virágzaton meghúzódik, ügyesen alkalmazkodik a növényeken általában látható hasonló foltokhoz, vagy varratokhoz.

A forróvidéki keszegjárók között nagy alakokat találunk, melyek színezetükkel általában a környezetükbe simulnak, bár vannak közöttük feltűnően színezett, díszes fajok is.

Az ugrópókok (Salticidae) általában kisebb termetű fürge állatkák, melyek többnyire szépen beilleszkednek környezetükbe, noha színesek, tarkák és részben fényesek is. Lábvégeiken alig fogacsolt karcsú karmokat viselnek. Szemeik jellemző elrendezése abban van, hogy a hátpajzs elején, ennek homlokaszélén egy sorban négy s azután két sorban két-két szemet viselnek. Az első sor középszemei a legnagyobbak, a harmadik sor két szeme, magasan és hátul a hátpajzs fejerészén, majdnem ugyanekkora. A lábaik nem hosszúak; inkább erősek, közülük az utolsók a leghosszabbak. A nősténypókok nem szőnek petegubót, hanem maguknak készítenek finomszövésű sejtet, kövek alatt, repedésekben, fakéreg védelmében s ebben rakják le petéiket is; ezeket őrzik ezután kikelésig.

Nemcsak nálunk, de északabbra Németországban is mindenütt mutatkozik már az első tavaszi napsütésben a színész vetőpók (Epiblemun scenicum Cl.)

Színész vetőpók (

Színész vetőpók (Epiblemum scenicum Cl.). Hím és nőstény, a középen alul szemelrendeződése.

Falakon, deszkakerítéseken láthatjuk ezt az élénken mozgó, itt-ott ugráló, alig 6 mm hosszú, fehér és fekete csíkokkal tarkított pókocskát, amint a sütkérező legyet, vagy más apró rovart megközelíteni igyekszik – közelébe jutva, hirtelen ugrással ráveti magát, megcsípi, két lábával tartja, egy-két szállal odaköti és kiszívja ezután. A hím valamivel kisebb testű, mint a párja, azonban rágócsápja sokkal hosszabb, meg a tapogatói szintén messze előre nyúlnak és nagy bunkót viselnek a végükön. Néhol több ilyen pókocska együtt lakik egy telepen, többnyire száraz fatörzsek laza kérge alatt. A hímek harlekin módjára táncolnak, ha a párzás előjátékában a nőstényt kerülgetik; ide-oda ugrálnak, felvetik testük elejét, lábaikat majd kificamítják, oly bohókásan viselkednek. Bizonyára ezért kapta ez a faj a nevét.

Nálunk száznál több faj ugrópók található. Közülük a hangya szöcskepók (Salticus formicarius Deg.) mimikri-viszonyban áll a Paederus longipennis Er.nevű holyvabogárral és egyébként minden laikus szeme hangyának nézné a 6.5 mm hosszú állatkát. A hangyához hasonló táncospókot (Leptorchestes formicaeformis Luc.) már az előzőekben említettük meg.

Régebben a gyilkospókokat (Eresoidae) az ugrópókok családjába számították; most külön családba foglalják őket. „Ezek közt a 7–10 mm hosszú, zömöktestű skarlát bikapók (Eresus niger Pet.) egyike legszebb pókjainknak. Több neve (cinnabarinus, quatuorguttatus stb.) mutatja, hogy színezetében eltérő. Legszebb fajtája, ha fejtorja bársonyfekete, potroha háta skarlátvörös, négy feltűnő fekete ponttal. Ekkor az első két pár lába fekete, az ízek végén fehér szőrkoszorúval; a két hátulsó pár skarlátvörös, vagy téglavörös. Jóval nagyobb és Dél-Magyarországon gyakoribb a vörösfejű bikapók (Eresus ruficapillus C. K.), mely helyenként elég terjedelmes, csőszerű lakást sző magának kövek közé.

A tulajdonképpeni pókok külön nagy csoportjába, a futópókok (Citigradae) terjedelmes rokonságába osztják be a mi szabadon barangoló, legmozgékonyabb fajainkat farkaspókok (Lycosidae) nevén. Ezek általában komorszínű, részben erőteljes pókok, melyeknek fejtorja elől eléggé domborodik és három sorban viseli a nyolc szemet; az első sor a homlok szélén kissé íves, néha majdnem egyenes, négy apróbb szem fekszik benne; a második és harmadik sor szétmenő és hátrább fekvő nagyobb szemeket enged megkülönböztetni. A hátulsó lábpárjuk a leghosszabb. Bordás karmaik egyszerűek, sámjakarmuk többnyire nem fogacsolt. Fogóhálókat nem tudnak szőni, amit azzal pótolnak, hogy gyorsan és könnyen mozogva, szabadon vadásznak.

Lósy József írja: „A farkaspókok nálunk élő közel 70 faja között kitűnő apró léghajósokat és veszedelmes óriás rablókat találunk. Legnagyobb pókjaink ezek sorába tartoznak. A fonalröptetésben kitűnik a kisebbfajta parittyás farkaspók (Lycosa amentata Cl.), a hegyi farkaspók (L. monticola Cl.), a rétjáró farkaspók (L. prativaga L. K.), a fehérkezű kospók (Aulonia albimana Walck.) és a rablókalózpók (Pirata piraticus Cl.). Mindezeket az apróbb fajokat, illetőleg ezeknek fiataljait Herman Ottó figyelte meg, amint őszi szép időben a Lánchíd függő vasrúdjairól légi útjukra indultak.

„A farkaspókok az egész földön el vannak terjedve. Közülük való tekintélyes alakok nálunk is akadnak. Az Alföld szikes rónáin a sáskapusztító szongoriai cselőpók (Trochosa singoriensis Laxm.), a mi legnagyobb pókfajunk– Sok farkaspók földbevájt lyukakban lakik, amelyek falát szövettel kárpitozza. Némely fajuk petecsomóját a hasán mindenhová magával cipeli, vagy ráguggolva őrzi; mások a fenyő leveleire, vagy bokrok gallyaira függesztik e gubókat– Sok farkaspók mocsaras helyek közelében tartózkodik; sőt a kalózpók, még inkább a szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus Cl.), melyet külön család tagjának tartanak, ha áldozatát üldözi, vagy keresi, attól sem retten vissza, hogy a vízre menjen. Az utóbbi buja növényzet árnyékában levélre lapulva, nádba kapaszkodva lesi prédáját, melyet hatalmas, néha 20 cm-es ugrásokban üldöz és előlábával fog el. Villámgyors a futása. A víz színén ugrálva halad és az úszó növények között olykor alábukik. Nagytestű nősténye 19 mm hosszú, olajbarna, vagy dohányszínű; potroha alul-felül egyszínű; törzse egész hosszán néha ezüstfehér pettyekből álló két sávval van ékesítve. A lábai hosszúak, olajbarnák, vagy dohányszínűek, a combízek halványan csíkoltak–

„Májusban, júniusban a nőstény tapogatóján és rágócsápján cipeli mogyorónagyságú, barnasárga peteburkát és ezután növényszárra kötözi ezt. A júniusban szétszaladó kis pókok változó színűek; olajszínűek, de feketék is akadnak közöttük; oldalukat gyakran fehér vagy sárga csík szegélyezi.

„Tavasszal és ősszel leggyakoribb nálunk a kistermetű, igen fürge parittyás farkaspók. Őszkor sok az érett hím és kora tavaszkor az áttelelt nőstények tűnnek szembe, amint a fonóihoz kötözött peteburok szövésekor kis gödröt kapar az anyapók a földbe, ebbe pergamenszerű, kerek leplet sző, ezt a gödör ágyához simítva, csészealakúvá benyomja; ezután beletojja petéit és a tetejébe takarónak ismét leplet sző. A két leplet gyöngébb szövettel összeszövi és ez övként veszi körül a lencsealakú burkot. A kis pókok kikelésük után ezt az övet átlyukasztják és így kerülnek a szabadba. Rögtön az anyjuk hátára másznak és ez nagy gonddal jár-kél velük. Eteti és oltalmazza őket–

„A mi legnagyobb pókunk, a már említett szongoriai cselőpók, orosz tarentula néven is ismeretes, mert déli Oroszország pusztáin honos, ahol a sok mindenféle rovar közül különösen a sáskákat és szöcskéket pusztítja. Hazánkban először Temeskubinban találták);

[Én fedeztem fel ott 1893-ban a Temesvárott a Délmagyarországi Természettudományi Társulatban bemutattam 1899-ben néhány példányát, amelyet az Alsó-Duna száraz árterületein szedtem ki a földbe vájt lakásaikból.]

későbben Szolnok megyében nagy mennyiségben találtuk a marokkói sáska mellett; a szikes rónák tipikus fajának tartom.” Újabban Kolosváry Gábor foglalkozott vele tüzetesen, néhány színváltozatát írta le értekezésében; Szeged vidékén gyűjtötte példányait.

Egy másik hasonló életű faj, a pokoli cselőpók (Trochosa infernalis Motsch.), valamivel kisebb, mint az előbbi és helyenként közönséges Alföldünkön; én régebben Budapest környékén, a gubacsi határon igen sokszor találtam; a sovány legelőterületeket kedveli. Ilyen helyütt „16–30 cm mélységű és 2.5 cm átmérőjű”, függőlegesen levonuló aknában tartózkodik. A fiatal pókok eső után éjjel vájják a földbe ezt a csőlakásukat és egy maroknyi törmeléket hordanak ki belőle. Minden morzsával felsietnek külön-külön a mélységből és 3–4 lépésnyire, majd erre, majd arra viszik rágójuk között és úgy széthordják, hogy a környéken nyoma se látszik. A nyílás szája olyan ép, mintha bottal fúrták volna; szélét körülszövik és néha belül kikárpitozzák az aknát, hogy össze ne omoljon.

Herman Ottó Orsova környékén a meredekebb hegyek agyagos vízmosásaiban egy cselőpókfajnak olyan lakására bukkant, melynek nyílása kürtőszerűen magaslott ki a talaj lejtős színe fölött. Védőgátat emelt magának a víz árja ellen. Ez a szürke cselőpók (Trochosa cinerea Fabr.) mesterkedése, amelynek lakásáról kiváló természetvizsgálónk azt írja, hogy ez a legeszesebb alkalmazott építmények közé tartozik. A folyam- és patakmedrek görgetegeit keresi; kiválasztja az érintkező, szilárdan álló köveket, melyek az időnként megjövő áradás sodrának nem engednek s ezek alá ássa pinceszerű kamráját, melyhez, ha a kövek között természetes alagutat nem talál, nemezből, beleszőtt fövenyszemekkel szilárdított csőalakú folyosót vezet fölfelé. A szőtt folyosót úgy vezeti, hogy több oldalról szilárd kőre támaszkodjék. A zivatarok után jövő hegyvíz áradása elrohan a kövek és a póklakások fölött, anélkül, hogy az utóbbiakban kárt tenne. Őszutón a cselőpókok földdel, törmelékkel betömik folyosójuk nyílását és lakásuk fenekére húzódnak aludni. A tavasz, nyár és ősz minden szakában a kifejlődés minden fokán találhatók. Éjjel kóborolva vadásznak, nappal nyílásuk küszöbén leselkednek, ha éhesek. Én magam megfigyeltem, hogy egy cselőpók 30 lépésnyire távozott lakásától s amikor prédát fogott, hazavitte, hogy zavartalanul elfogyaszthassa.

A hímek és nőstények külön csövekben laknak; párzásuk rendesen a szabadban történik. A 15–16 mm átmérőjű peteburok fehér vagy halványan szürkeszínű, benne a sok kölesnagyságú pete sárgás. A nőstény cselőpók a burkot a fonóihoz köti és a verőfényre cipeli, úgy illeszti lakásának küszöbére, hogy a nap sugarai érhessék. A pókfiak kikelésekor a küszöböt átlátszó boltozatos hálóval zárja be. Ezután a fiait a hátán hordozza, kiviszi őket a napra sütkérezni, játszadozni. Az apróságok, ha már néhány naposak, szertefutkároznak, majd ismét az anyjuk hátára sereglenek; a füvekre kapaszkodnak, pókszálaikon azokról leereszkednek, szálaikkal olykor az anyjuk lábaihoz kötik magukat, a lakásba ki- és befutkosnak, vagy ellepik a rovarprédát, melyet anyjuk fogott. Az anyjuk első intelmére valamennyi a fejtorjára, potrohára siet. Ha a távolról rögszínűnek látszó pók összehúzott lábakkal, hátán a sok kis pókocskával a kopáron meglapul, teljesen elvész a szem elől.

A fiatalok második vedlése után, amikor már 4 mm-nyire megnőttek, elpusztul az anya és a kicsinyek magukra maradva, szétszélednek, hogy a lakásuk csövét megássák. A cső eleinte alig 4 cm mély és 3 mm átmérőjű.

Amint növekednek, úgy mélyítik és tágítják tovább. A fogságban sokáig élnek.

A pokoli cselőpókot, éppen úgy, mint a szongoriait, nemcsak azért hívják orosz tarentulának, mert életmódja és termete az olasz tarentuláéhoz hasonlít,) hanem azért is, mert ugyanannyi monda mesél róluk, mint erről. Szörnyen mérgesnek tartják őket. A kalmukok „tchim” néven emlegetik a félelmetes állatot. A mesék világába való mondákról itt nem emlékezünk meg különösen, hiszen fájdalmas harapásával ritka ember ismerkedhetik meg s ekkor is csak puszta véletlenségből. A gyermekek az Alföldön fűszállal, pálcikával csalogatják ki földi lyukából és kergetik, piszkálják, játszanak vele, anélkül, hogy más népek félelméről sejtelmük volna. Az, hogy e pókok összemorzsolt teste az ételt halálosan megmérgezné, ma már nem állja ki a tudományos kritikát. Legutóbb 1900-ban szerepelt Oroszországban a pók összetört pora mint méreg egy törvényszéki tárgyaláson; az orvosszakértő azonban megállapította, hogy a póktest pora a gyomorba jutva, semmiféle betegség tünetét nem okozza.

Apuliai tarentula (

Apuliai tarentula (Tarentula fasciventris Duj.) hímje.

A Tarentula-nem fajainak termete a cselőpókokéhoz hasonló, de mégis nyulánkabb az alakjuk. Életmódjuk sem különbözik azokétól; csak néhányan térnek el abban, hogy peterakás idején üreget ásnak maguknak a földbe, különben azonban szabadon kóborolnak. A száraz, napos helyeket kedvelik. Az apuliai tarentula (Tarentula Apuliae Walck.) nemcsak Apuliában él, de eljut Nápolytól Fiuméig és Spanyolországban szintén honos. A nőstény 37 mm hosszúságot érhet el; őzszínű hátát a potrohán vörhenyes és fehéren szegélyes fekete keresztsávok, hasán pedig fekete középszalag mustrázza. A fejtor világos foltjai szintén vörhenyesek. Napsütötte szakadékok meredekjében vájja ki mély folyosóját. Ennek nyílását összeszőtt fűből és száraz levélből készített sövénnyel veszi körül. Éjjel jár a zsákmánya után, nappal a lakása nyílásában leselkedik és miként a szongoriai cselőpók lakása körül, úgy itt is az elfogyasztott áldozatok bőrei és maradékai hevernek a közvetlen közelben.

Szongáriai cselőpók (

Szongáriai cselőpók (Trochosa singoriensis Laxm.) és csőlakásának nemezzel szegélyezett bejárata. (Dr. Lendl Adolf eredeti rajza.)

Több író emlékezik meg az apuliai parasztnépeknek arról a fogásáról, hogy nádcsévén a méh zümmögését utánozva belefújnak a lyuk nyílásába, hogy e hanggal kicsalják a pókot lakásából. Ez a pók szintén téli álmot alszik. Nálunk a tarentula- és cselőpóknak közel 40 faja él, közöttük néhány szép, termetes alak; valamennyi nehézkesebb, mint a farkaspókok.

[Lósy József „Az Állatok Világa” előző kiadásában „Tarantula” névvel illeti ezeket a pókokat s az olasz „tarantola” szóból vezeti le a nevüket. Én a latin „Tarentula” nevüket tartom meg azért is, mert a „Tarantula” genusznév a skorpiópókok egy részét, a Phrygnus-féléket jelenti. – A Lycosa, Trochosa ésTarentula nemek tehát futópókok; a Tarantula-nem pedig a skorpiópókok közé tartozik.]

Aldrovandus Ulysses 1602-ben a rovarokról írt természetrajzában összegyűjtötte mindazokat az adatokat, melyek a pókokra vonatkoznak; bőven értekezik a tarentula marásának bajairól és ezek gyógyításáról. Tőle tudjuk meg, hogy nincs az embernek olyan gyerekes és dőre cselekedete, mely a pókmarás következményének nem tartatott volna. Ő írja, hogy a pókmarásban szenvedők, a „tarentulati”-k közül az egyik végnélkül dalol, a másik kacag, sír, jajgat; van aki álomkórba esik, a másiknak szemét kerüli a megnyugtató álom; legtöbben hánynak, sokan táncolnak, másokról csurog a veríték, némelyek reszketnek, szívdobogásuk támad és sok más baj lepheti meg őket s ezek közül felemlítjük, hogy némelyik beteg nem bírja a fekete, vagy kék szín hatását elviselni, ellenben a vörös és zöld jókedvre hangolja. A betegek gyógyítására egy hangszeren két dalt játszottak; a „pastorale” és a „tarantola” zenéjét. E tánczenéről a régi könyvek a legpontosabban írnak. A tánczene hallatára a beteg táncolni kezd és táncol verítékében úszva, míg végkimerülésben össze nem rogy. Akkor felszedik, ágyba fektetik s álmából gyógyultan ébred föl, de mindarról, ami vele történt, semmi tudomása sincsen. Visszaesés is történik; 20–30 év múlva tér vissza a betegség; sőt, van beteg, aki egész életén át meg nem szabadul tőle. Szigorúan megállapították, hogy pók marása a kánikulában a legveszedelmesebb s az egyik pók marásának hatása súlyosabb, mint a másiké; sőt, hogy a veszedelmes apuliai pók marása hatástalanná válik, ha Rómába, vagy északibb fekvésű vidékre viszik.

„Ezeket és másféle badarságokat a köznép, az úriosztály, műveletlen ember és az orvosok egyaránt hitték. Merev babonás álláspontjuk a fölvilágosultakat arra ösztökélte, hogy a meseszerű állatot közelebbről megismerjék és a marásáról kísérlet útján alkossanak véleményt. Borch lengyel nemes az utolsó előtti évszázad végén fényes jutalommal rávett egy nápolyi embert, hogy ujjába marasson a pókkal. A keze piros lett, az ujja megdagadt, érzékenyen viszketett, de hamar meggyógyult. Dufour Leon és később Ercker József saját magukon próbálták ki a pók marásának hatását és a percnyi zsibbasztó fájdalmon és futó gyulladáson kívül, amiben az orosz tarentula részéről Biró Lajosnak is volt véletlenül része, más következményeket nem kellett elszenvedniük.

„A tarantola-táncról való fölfogásunkat tehát lényegesen meg fogjuk változtatni, bár ez mint „az asszonyok böjtjének rövid éjszakája” – „il carnevaletto delle donne” – a XV. évszázadig szerepel a híradásokban és bár a középkorban dívott „nyáritánc” eredetét és magyarázatát távolabb, Dániában, Svédországban, Angliában, Francia- és Németországban egyaránt kell keresnünk. Ez idők minden táncjárványát fölülmúlja az a „János-napi tánc”, melynek a tarentulapók marásához semmi köze sem volt és amely 1374. évben a Rajna és Mosel mentén, szintúgy Németalföldön dühöngött. Gyermeket, öreget, férfit és nőt elragadott a táncdüh, elhagyták lakásaikat, el az utcát és seregestől, táncolva vonultak városról-városra. Följegyezték hogy Aachen, Köln, Metz, Maastricht, Lüttich és más városokban, utcán, templomban és más helyeken, vad, őrjöngő táncos emberek félholtan rogytak össze. A szeles őrületben feledve volt minden erkölcs és illemszokás. Máshol e tánckórt „szent Vitus-tánc” néven ismerték. Lassan lecsendesedett, majd elmúlt ez az idegbetegség és később már csak ritkán, akkor is csak esetenként, búcsújárások alkalmával merült fel.” A mi pókjainknak mindehhez természetesen semmi közül sem volt.

Mint a farkaspókok közeli rokonát, már említettük a vidrapókot (Dolomedes), melyet újabban a furapókok (Ocyale, vagy Pisaura) fajaival együtt külön családba foglalnak Pisauridae néven. Dél-Magyarországon gyakori a csodás furapók (Pisaura, vagy Ocyale mirabilis Cl.), mely valamivel gyengébb, mint a vidrapók, de a legügyesebben mozgó fajaink közé tartozik. Réteken, árokszéleken, ahol buján nő a fű és a csalán, ott szeret tartózkodni, mégpedig egy-egy levélen négy irányban szétterpesztett lábakkal fekszik órahosszat a napsütésben; egyszerre felszökik és csodálatos gyorsasággal fut a növényszálak tetején sziromról-sziromra ugrálva. Útközben elkap itt-ott egy legyet, vagy más bogarat és továbbsiet zsákmányával; végre megint meglapul jellemzően szétterpesztett lábakkal valamelyik dudva levelén. A Balkánon és különösen Görögországban ugyane faj sötét, majdnem fekete változata van elterjedve.

Befejezésül megemlítjük még a trópusok néhány érdekes faját; ilyenek például a Psechridae-családba tartozó óriáspókok, melyek egy síkban kifeszített, nagyméretű fogóhálókat szőnek; azonban e hálóknak nincsenek küllőfonalaik, noha a kerekhálókhoz hasonlítanak. Singapore vidékén honos a Fecenia E. S.-nem néhány faja, mely fonalszűrővel és nyüsttel rendelkezik, akárcsak a mi torkospókunk (Uloborus Walckenerii Latr.). Ez utóbbi szintén torz kerekhálót készít magának és déli jellegű faj; nálunk száraz, meleg, napos helyeket kedvel; rokonai forróvidéki állatok. A nyugatafrikai Stegodyphus gregarius Cambr. azért nevezetes, mert bokrokon társaságokban él. Száznál is több apró pók összeverődik, hogy egy közös, óriásterjedelmű hálót szőjön, melynek egyik része zsákalakúan összehajlik s ebben sok kamrácskát, meg a hálóra kifutó folyosót helyeznek el.

Áttekintettük a szoros értelemben vett tulajdonképpeni pókok (Araneida, vagy Araneae verae) változatos seregeit; sok érdekeset jegyezhettünk fel életmódjukból és mondhatjuk, hogy valamennyi pókféle (Arachnoidea) között, az egész pókrokonságban az idetartozók a legfejlettebb, a leghaladottabb alakok.

Az egész földkerekségen ötven évvel ezelőtt még csak 2500 pókfajt ismertünk; ma ez a szám körülbelül 9–10.000-re emelkedett. Hazánk földjéről – beleértve a megszállott területeket is – Chyzer Kornél és Kulczynsky László gondos munkája alapján, körülbelül 800 fajt jegyezhetünk föl.

Copyright MyCorp © 2017
Ingyenes webtárhely uCoz