|
Pillangó félék (Papilionidae)
A családba soroltnappali lepkék mindkét
nembeli alakjának elülső lábpárja jól kifejlődött. A csáp
rövid, a végefelé vastagodó. A báb nemcsak a fari részén van
megerősítve, hanem egy övszerű fonállal a teste közepén is.
Linné lovagoknak (Equites) nevezte
az összes nappali lepkék legdíszesebbjeit. Ezek a mai értelemben
vett Papilioninae, amelyeket a rendszerező a lepkerendszer
élére állít. Ezeknek a lepkéknek tulajdonképpeni hazája a
világ forróégövi országai, ahol gyakran óriási alakban és
csodálatos színpompában találhatók. A mérsékelt égövön
meglehetősen visszaszorulnak, de egyes fajaik még a sarki
területeket és a magas hegységek magányos rétjeit is lakják. A
középső sejt zárt. A csáp fokozatosan vastagszik a bunkósvégű
hegy felé és ruganyos halcsontból álló két pálcikaként
ékesíti az éppen nem nagy fejet.
Ehhez a csoporthoz tartozik a közismert
fecskefarkú pillangó (Papilio Machaon L.),amely a
legmagasabb észak kivételével majdnem egész Európában honos,
Oroszországon és Szibérián át Japánig elterjedt s a
Himalája-hegységben is repül. Egyik legszebb pillangónk. Kénsárga
szárnyait fekete erek és foltok szelik át. Hátulsó szárnya,
amelyet széles, kékbehintésű szegélysáv s a hátulsó zugban
egy rozsdavörös folt díszít, a harmadik középső ér
folytatásául kis farknyúlványba megy át. Noha a leggyorsabb
tempóban képes tovaszállni, mégis legtöbbnyire lassan
vitorlázgat a talaj fölött, vagy nyalakodik erre-arra a virágokon.
Évente két nemzedékben jelentkezik: kora tavasszal és nyár
derekán. Vastag zöld hernyója, amelyet pirospontos fekete
harántsávok díszítenek, különféle ernyősvirágú növényeken:
sárgarépán, petrezselymen, pasztinákon él és veszély esetén a
feje mögül két villásan álló csapocskát, az ú. n.
„nyakvillát” bocsátja elő, amelyet később megint visszahúz.
A kardospillangó (Papilio Podalirius
L.) kedveli a virágos, napos lejtőket, amelyeken
Közép-Európában s a Földközi-tenger vidékein éppen nem ritka,
bár nagyobb számban ritkán található. Szalmasárga elülső
szárnya feketesávos. Hosszúfarkú hátulsó szárnyának
csipkézett fekete szegélyén holdalakú kék foltok sorakoznak fel,
amelyek előtt a hátulsó zugban rozsdabarna szemfolt fekszik.
Sárgászöld, fehéressárga hossz- és ferde oldalvonalakkal
díszített hernyója főleg a kökényen él.
A magas- és középhegységek virágos
rétjein és lejtőin csaponganak az
Apollólepkék (Parnassius), lepkegyüjteményeink
legóhajtottabb díszdarabjai. Ezek a lepkék különféle fajokban
és változatokban az európai hegységekben fordulnak elő, de
éppúgy találhatók Ázsia hegységeiben is, be mélyen
Közép-Ázsiáig. Hátulsó szárnyuk, ellentétben a fecskefarkú
pillangókkal és ezek rokonaival, farkatlan marad. Alapszínük
fehér, de ezt fekete és gyakran vörös foltok és rajzok gazdag
változatban tarkítják. A nősténylepkék sajátságos, táskaszerű
függelékkel bírnak, amely testük végén látható. Ezekre a
„fartáskákra” már Linné hívta fel a figyelmet, s a későbbi
búvárok is gyakran tesznek róluk említést. Azonban csak Siebold
ismerte fel igazán e függelékek mivoltát és megállapította,
hogy nincsenek semmiféle viszonyban a bőrvázzal, hanem csak a nász
folyamán keletkeznek, s a hímpille megkeményedő váladékából
származnak, ennélfogva csakis már megtermékenyített nőstényeken
találhatók. E „fartáska” színe az egyes fajok szerint
változó; legtöbbnyire sötét, de olykor világossárga vagy fehér
is. Igen nagy némely termetes fajon, amely Kasmir, Tibet és
Közép-Ázsia más területeinek lakója, amilyen pl. a Parnassius
imperator Oberth. és P. Charltonius Gray, amelyeken a
táska szürkéssárga s olyan alakú, mint a csigaház. Egyébként
fartáskát visel az amurvidéki Lühdorfia Puziloi Ersch. s
a Lühdorfia-nem némely ázsiai, valamint az ausztráliai
földterületeken honos Eurycus-nem némely faja is. Ezeket az
alakokat is a rendszer a Papilio-fajok közé sorolja. A fény
és sugárzó Nap istenének nevét viseli a Parnassius-nem
legszebb faja, az Apollólepke (Parnassius Apollo L.), amelynek
fehér, a szegélyén üvegszerűen áttetsző elülső szárnya
fekete foltokkal, míg hátulsó szárnya két-két vérvörös,
feketeszegélyű szemfolttal díszített. Csápjának hegye fekete.
Az Alpokban, Tirolban, Schwarzwaldban, a frank Jurában, az Eifelen
és más hegyvidékeken, így hazánkban a Kárpátokban is, a hely
fekvésétől függően, májustól augusztusig találhatjuk a szép
pillangót, amely a vidékek szerint változólag többféle helyi
változatban jelentkezik. Az előbb leírt mustrázat az európai
Apollólepkéken olyannyira változó, hogy egész sereg európai
változatot állapítottak meg a természetbúvárok, pl. akadnak
olyan lepkék, amelyeknek elülső szárnyán is jelentkezik piros
rajz, vagy amelyeken a piros színt a sárga helyettesíti. A
Magas-Tátrában él a var. carpathicus Rebl. &
Rghfr. változat, amely igen nagy, szélesszárnyú s a
halványsárgás alapon nagy és éles foltokat mutat. A gyüjtők
esztelen kapzsisága az Apollólepkét Sziléziában már teljesen
kiirtotta s egyéb helyeken is itt-ott már nagyon megritkult.
Hernyója bársonyfekete, fínoman szőrözött, hátán két sor
piros folttal és acélkék kis szemölcsökkel; a
varjúhájon (Sedum) él s állítólag csak a nap
legforróbb óráiban eszik. Bábozódás a földön laza szövedékben
történik. Az alpesi Apollólepke (Parnassius Delius Esp.) a
déli magas Alpokban repül, de ismeretes Uralból is. A szárny
rajza az előbbiétől eltér s a csápja fekete-fehér gyűrűs.
Ugyancsak az Alpokban, az Óriáshegységben, Harzban s a sváb
Albon, de a síkságon is él a fekete Apollólepke (P. Mnemosyne
L.), amely kisebb, nem hord piros szemfoltokat, elülső
szárnyán kevesebb a feketeség és a csápja egészen fekete.
Hazánkban is gyakori.
A trópusi Papilio-félék
szépségéről tanuskodik az indiai Papilio aristolochiae F. és
a nagytermetű, ceyloni Papilio Polymnestor parinda
Cram. A Troides-nem (Ornithoptera) a legszebb s a
legfeltűnőbb lepkéket foglalja magába, amelyek főleg az
indomaláji földterületen laknak és gyakran mindkét nemben nagy
eltérést mutatnak. Az Új-Guineában élő Troides paradiseus
Staud.nősténye sötét, a fekete, szürke és fehér
színárnyalataival, míg a hím kisebb, hátulsó szárnya
farknyúlvánnyal ellátott és zöld és aranyos színben pompázik.
A Troides Elisabethae-Reginae Horv. & Mocs. nevű fajt
boldogult Erzsébet királynőnk tiszteletére neveztek el; ezt a
fajt hazánkfia, Biró Lajos fedezte fel Új-Guineában.
A külföldi Papilio-félék között több faj a
nőstényeinek sokalakúságával (polymorphismus) tünik fel, mint
pl. a Papilio Dardanus Brown., amelyet egész Afrikában,
Abessziniától a Jóreménység-fokáig lehet megtalálni. A hátulsó
szárnyukon szép farknyúlvánnyal díszített hímek mindenütt
egyformák; színük és testalakjuk egész elterjedési területükön
majdnem mindig egyforma, eltekintve némi kis változatoktól, amit a
sárgás-fehéres alapot gyéren fedő feketeszínű rajz mutat. Más
a helyzet a nőstényekkel. Abessziniában a nőstények éppúgy,
mint a hímek, farkosszárnyúak és alapjában véve más jegyeikben
is egyeznek azokkal, úgyhogy amaz afrikai hegyi országban, a
legnagyobb valószínűség szerint, a Papilio Dardanusnak még
az eredeti törzsfaját találjuk. Afrikának minden más területén
a nőstények különböznek a hímektől és külsejükben sokkal
inkább hasonlítanak bizonyos Danaidina-fajokhoz. Az utóbbiak
azonban, amint erről már szó esett, undorító testnedvük miatt a
rovarevő madarak ellen védettek, ennélfogva feltehetjük, hogy ez
a védettség a hozzájuk hasonló Papilio-nőstényeknek is
bizonyára javára van, amelyeknek élete, mint annyiszor a
természetben, a fajfenntartás érdekében jobban biztosítottnak
kell lennie, mint a himeké. Mindenesetre annyi tény, hogy Afrika
különböző területein körülbelül három vagy négy különböző,
más-más néven leírt Dardanus-nőstényalak él, amely mindig
egy-egy, az illető vidéken élő Danaidina-fajhoz hasonlít.
Forrás Brehm: Az állatok világa | |